Az élete a sport - Sió Attilával, a Diákolimpia legjobb megyei felkészítőjével beszélgettünk
Az élete a sport - Sió Attilával, a Diákolimpia legjobb megyei felkészítőjével beszélgettünk
Az élete a sport - Sió Attilával, a Diákolimpia legjobb megyei felkészítőjével beszélgettünkA Magyar Diáksport Szövetség január elején adta át elismeréseit a 2016/2017-es tanévben a Diákolimpiákon legeredményesebben szereplő iskolák és pedagógusaik számára. Dr. Szabó Tünde sportért felelős államtitkár, Kulcsár Krisztián, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, valamint Balogh Gábor, a Magyar Diáksport Szövetség elnöke nevével fémjelzett díjátadón egy székesfehérvári testnevelő, a Tóparti Gimnázium pedagógusa, Sió Attila is a díjazottak között szerepelt, mint Fejér megye legeredményesebb diákolimpiai felkészítő testnevelő tanára.
- Decemberben kaptam a hírt a Megyei Diáksport Szövetségtől, hogy engem jelöltek erre az elismerésre. Úgy tudom, három-négy éve hozták létre ezt a díjat, egy esztendeje Fésüs Irén kapta meg, nagyon jól esett, hogy most rám gondoltak. A Diákolimpia pontversenyében a mi iskolánk, a Tóparti végez rendre az első helyen, egy-két olyan év volt, amikor más iskola nyert, így azt hiszem, nem csupán az elmúlt évi eredményeink miatt kaptam ezt az elismerést. Természetesen nagy megtiszteltetés, nagy élmény volt a díjátadó is, ahol a hazai sportvezetés szinte kivétel nélkül ott volt. Kaptam már korábban is elismerést, ez talán abban különbözik a többitől, hogy itt nem a szervezési vagy lebonyolítási feladatok számítottak, hanem az eredményesség, és ebben a mi tanulóink valóban remekül teljesítenek a Diákolimpiákon.
- Mennyire van könnyű vagy épp nehéz dolga a Tópartiban egy testnevelőnek, amikor a Diákolimpiára állítja össze az iskola csapatát?
- A Tópartiba nem a sport miatt jönnek a gyerekek, hiszen nem ez az iskola, mondjuk így, szakiránya. Természetesen járnak ide élsportolók is, ők sokat segítenek abban, hogy a sport is komoly hangsúlyt kapjon. Most épp több válogatott atléta jár hozzánk, ők pedig nagyon szívesen el is indulnak a Diákolimpiákon az iskolájuk színeiben. Ezen kívül figyeljük a gyerekeket, ha jön egy új kilencedikes osztály, akkor felmérjük, megnézzük őket, hogy milyen sportágban tudnak jól teljesíteni. Van egy amatőr versenyrendszer, ott minden sportágban, a tornától a floorballig elindulunk, a Diákolimpián pedig olyan számokban állunk rajthoz, melyben úgy érezzük, van esélye az iskolánknak. Éveken keresztül jártunk például a lány csapatunkkal focizni, ügyesek voltak, folyamatosan ott voltunk az országos döntőben. Most ezek a lányok elballagtak, így most a lány foci kevésbé sikeres. Most épp egyébként a Kodolányinak van nagyon jó csapata, ők vannak ott az országos döntőben. Visszatérve hozzánk, igyekszünk minél több sportágban elindulni, ahol van potenciális emberünk vagy csapatunk.
- A gyerekek gondolom élvezik a versengést, hiszen ez ebben az életkorban a vérükben van.
- Vannak sportágak, ahova nagyon sokan szeretnének jönni, szűrni is kell, hogy ki jöjjön el, de szerencsére azért ebből nem szokott sértődés lenni. Vannak aztán olyan sportágak is, melyeket meg kell beszélni a gyerekekkel, az egyik a duatlon, ami nekem mindig vesszőparipám volt, ráadásul eredményesek is voltunk benne. Jegelték egy ideig, most újra visszakerült a programba, lett két országos bajnokom is, erre a sportágra azért vadászni kell a versenyzőket. Volt olyan lány tanítványom, akit alig bírtam rábeszélni arra, hogy elinduljon kerékpárversenyen. Pár év múlva nem jött össze a csapatom, ő önként jelentkezett hogy eljön és végül országos bajnokságon dobogóra állt. Ezek a szép történetek. Volt egy másik kislány, aki úgy nyert tavaly három országos bajnokságot kerékpározóként, hogy a duatlonozás közben fedezte fel, hogy a kerékpár a jövője, melyben most már az országos élvonalhoz tartozik.
- Ha már felfedezés: Sió Attila mikor fedezte fel magában, hogy testnevelő tanár szeretne lenni?
- Én falusi gyerek voltam, 10 évesen költöztünk Fehérvárra. Nagyon mozgékony voltam, úgyhogy elküldtek atletizálni és ott ragadtam 25 éves koromig, nem nagyon érdekelt más. A sport kitöltötte az életem, az atlétika után nem volt kérdés, hogy maradni szeretnék a közelében, így lettem testnevelő tanár. Most sincs ez másként, ez a "nagyon" kategória az életem. Azt kérdezed, hányadik tanévem a mostani? 85-ben végeztem, úgyhogy a 33., de hivatalosan a 31., mert volt két évem, amikor óraadó voltam, azok nem számítanak bele. De igazából ez nem tanév kérdése, mert nekem a nyaram is azzal telik már, hogy rakom össze a csapataimat, kit milyen sportágban érdemes elindítani a versenyeken. Már most itt van például ez a papír, két hónap múlva lesz mezei futó verseny, már most jegyzetelek, kik alkothatják majd a csapatot.
- Most is mozognak eleget a gyerekek, vagy ez már tényleg egy más világ más generációja?
- Sajnos nem. Akkoriban is voltak olyan fizikai felmérések, amelyeket most is megcsinálunk, sajnos ég és föld a különbség. Vannak olyan gyerekek és osztályok, akik sportosabbak, de vannak olyanok is, akiket abszolút nem érdekel a sport. Mielőtt jöttél, két órám is a jégpályán volt és a gyerekek egy része ott nyomogatta a telefonját, a többiek mondták is nekik: "Gyertek korizni, azt bármikor tudjátok nyomogatni", de a válasz az volt: "Nem, most egymás ellen játszunk". A telefon- és internetfüggőség sajnos nagyon is mérhető.
- Ez már ilyen világ marad?
- Igyekszünk megfogni a gyerekeket a sportnak, aki mozgékonyabb és fogékonyabb, azt továbbra is érdekli a sport, de van egy olyan réteg, akik a fenti függőségek miatt szinte elérhetetlenek számunkra. De mi, a kollégáimmal csináljuk tovább, mert ha nem is ismerik el ezek a gyerekek, a mozgásra, a sportra nekik is szükségük van!
