Merjünk kicsik lenni!
Merjünk kicsik lenni!
Merjünk kicsik lenni!Közben reméli, hogy amit lát, azt nem csak képzeli, és valóban szárazföld. Pedig nem volt özönvíz, nem pusztított sáskajárás, és a negyven éves sivatagi vándorlást is megúsztuk. Mégis, valami láthatatlan dolog bekúszott az életünkbe, valami olyan, amiről azt hittük, már legyőztük, túl vagyunk rajta, nincs több meglepi, uraljuk az életünket.
Aztán egyszer csak ebben a szép, fejlett világban, ahol nem járunk esőtáncot, mert ha akarunk, esőt is csinálunk magunknak, egyszer csak megjelenik egy nüansznyi kis vírus. És milyen találékony a nyelv: a korona nevet kapja. Ez előtt a korona előtt fejet hajt Kína, meghasal Olaszország, térdre kényszerül az USA, fegyelmezi magát Európa. Nem volt választás, maximum halasztás, most pedig minden biztonsági előírás, rendelet, és egyéb elővigyázatossági szabályok ellenére olyan, mintha oroszrulettet játszana a világ.
Ez az a helyzet, amikor az emberiesség, a szerénység, a lehajtott fej és a kinyújtott kéz az, ami a hozzáállásunk minimuma kell, hogy legyen. A helyzet, amikor a melldöngető politikának nincs helye, amikor a legbátrabb tett az, ha kicsik merünk lenni.
Advent első vasárnapja egy olyan kisded születésének előszobája, aki mindvégig kicsi mert maradni. Nem tolakodott az asztalfőre, és amikor odaültették, szétosztotta a kenyerét és a borát. Aki szerényeket választott tanítványnak, hogy aztán a legnagyobb erővel ruházza fel őket. Megmutatta, hogy a hit, a remény, és a szeretet csak akkor uralhatja az életünket, ha megtanulunk mi maguk nem uralkodni rajta.
