Wittmann Géza: Amikor láttam, hogy a labda hová tart, csak futottam...
Wittmann Géza: Amikor láttam, hogy a labda hová tart, csak futottam...
Wittmann Géza: Amikor láttam, hogy a labda hová tart, csak futottam...– A nyolcvanas évek nagy Vidijéről és játékosairól sokan, sok mindent tudnak, ám a kezdetekről keveset. Esetedben miként, hogyan alakult ki a szerelem a focival?
– Polgárdi születési gyerek vagyok, ott is kezdtem focizni a serdülő csapatban, de elég korán, már 1976-ban, 15 évesen a Videotonhoz kerültem az akkori tehetségkutató program keretében. Onnantól kezdve - leszámítva a másfél éves sorkatonai szolgálatomat - egészen '88-ig a Vidi játékosa voltam, végigjártam a korosztályos csapatokat a felnőttig.
– Akárhogy is számolok, mondtad, hogy korán kerültél Székesfehérvárra, azért az mégsem volt annyira korán, hiszen már tinédzserként igazolt le a fehérvári csapat.
– Valóban nem volt annyira korán az életkorom szerint, de mint falusi gyerek, jóval korábban már játszottam otthon a réten vagy a focipályán, igazolt játékos viszont csak 1976-ban lettem.
– Nem lennék meglepve, ha téged is Csiszár "Guszti" bácsi szúrt volna ki a többi gyerek közül...
– Így van, ő volt! Ő is, mivel vele együtt a Kiss Imre bácsi kapacitálta a klubhoz kerülésemet. Közben általánosból középiskolába mentem, ami hozott egy érdekes szituációt, ugyanis
eredendően autószerelőnek jelentkeztem és fel is vettek a 323-as szakmunkásképzőbe, de a Vidivel akkoriban nagyon jó viszonyt ápoló, számos más kiváló sportolót, focistát segítő Lakos Imre tanár úr megkeresett a Vasvári gimiből, hogy menjek oda én is. Elfogadtam az invitálást, így végül ott kezdtem meg a középfokú tanulmányaimat.
Nem bántam meg, mert jó közösségbe, sportos közegbe kerültem.
– Aztán eljött a pillanat, amikor felkerültél a nagyokhoz. Emlékszel, hogy miként történt ez, és ki ellen léptél először pályára?
– Igen. Ez is egy érdekes sztori: a katonaságon kívül még kölcsönben játszottam Várpalotán, az akkor NB II-es bányászban, nem is egyedül a Vidiből, mert többen is kiöregedtünk az ifiből, el nem akartak engedni minket, így mehettünk kölcsönbe a közeli kisváros csapatához.
1981-ben történt, hogy egy vasárnapi napon pályára léptem a várpalotai csapatban másodosztályú bajnoki meccsen, majd utána kedden a Fejes Gabi, aki akkor a Vidi technikai vezetője volt, jött értem, hogy vissza kell mennem, mert sok volt a sérült és számítanak rám az első csapatnál. Szinte végiggondolni sem volt időm a dolgot, másnap, szerdán már játszottam a Vidiben a Nyíregyháza ellen, s nyertünk is 1-0-ra.
Ez volt az én hirtelen bemutatkozásom piros-kékben, 20 évesen.
– Néhány esztendőt átugorva máris megérkeztünk a dicsőséges UEFA-kupás meneteléshez, egyben ahhoz a mérkőzéshez, ami elsődlegesen a te meccsed volt, a Manchester United elleni negyeddöntőhöz, a visszavágóhoz. Az előzmény, hogy az odavágón Angliában hatalmas mázlival és hősies védekezéssel tudtátok csak kihúzni, hogy csak egy góllal nyertek a Vörös Ördögök. Néha igencsak nyomta a hátatokat a kapufa, úgy kellett védekezni. Pontosabban a társaknak, mert ezt a találkozót a kispadról nézted végig. Két hét múlva jött a visszavágó a Sóstón, ahol a várva várt esély az első félidő közepén érkezett: szabadrúgáshoz jutottatok a mély, sáros talajon, a pályán pedig ott voltál te is. Azt mindenki tudta már akkor is, hogy itt van ez a Wittman gyerek, akinek remek bal lába van, kiváló rúgótechnikája, ami akár fegyver is lehet. Készültetek erre, illetve a 11-esekre?
– Először is itt kiemelném, rólam köztudott, hogy Manchester United-szurkoló vagyok már a hetvenes évek közepétől. Azt előre megbeszéltük, ha szabadrúgáshoz jutunk a kaputól viszonylag távol, azt én rúgom el, ha a tizenhatoshoz közel, akkor pedig a Szabó Józsi. A legfontosabb az volt, hogy gólt ne kapjunk, erre összpontosítottunk elsődlegesen, s ebből kiindulva hittünk abban, hogy lesz egy-két esélyünk - a mély talajon főleg - nekünk is a gólszerzésre, s egyet valahogy majd találunk. A fiam szokta mondani, hogy az egy nagy potyagól volt, de erre én mindig azt felelem, hogy mindegy milyen, de gól volt és nagyon fontos!
– Bátran odaálltál, elrúgtad, de jött egy kis mázli, mert a sorfalon megpattant picit a labda, ami csak becsúszott a jobb alsóba, a vetődő Bailey már nem ért oda. Mit éreztél akkor, amikor láttad, hogy a hálóban köt ki a játékszer?
- Érdekes volt, mert
ahogy megpattant a védőn, pont annyi hely volt, hogy jól láttam, kapura fog menni, csúszik befelé a labda. Végig tisztán láttam a játékszer útját, tehát amikor átment a gólvonalon, a kapus pedig nem ért oda. Én aztán csak futottam, futottam...
Azt is meg lehet nézni a régi felvételeken, hogy általában mindig a Horváth Gabi ért oda elsőként a gólszerzőhöz, bárhol is volt az illető, ő érte utol és teperte le a gyepre. Most is így volt, bár pillanatok alatt rajtam volt az egész csapat.
– Nálad is megvolt az a mámoros pillanat, érzés, amit például Vadász Imre mondott nekem, hogy amikor belőtte a döntő 11-est, akkor annyi adrenalin szabadult fel benne, hogy az Ikarus-pályáig el tudott volna sprintelni lendületből?
– Igen, egyértelműen, bár azt is el kell itt árulnom, hogy a végén a 11-es párbajban boldogabb voltam, amikor a magam büntetőjét sikerült berúgni, majd néhány perccel később már továbbjutást ünnepelhettünk.
– A Zseljeznicsar elleni elődöntő első találkozóján is volt egy kulcsmomentumod: te adtad a gólpasszt Disztl Lacinak a 19. percben, s azzal a góllal vezetett már 2-0-ra a csapat. Hogy láttad meg azt a lehetőséget? Laci a félpályától vágtatott végig az ellenfél tizenhatosáig, amikor elé varázsoltad a labdát vagy 30 méterről.
– Talán nem nagyképűség, ha azt mondom, fél szemmel láttam, hogy jön a Disztl Laci, ezért kivártam néhány ütemet, s szerencsém is volt, mert az ellenfél játékosai nem támadtak meg, így volt lehetőségem, helyem, időm megvárni az ideális pillanatot. Akkor aztán mehetett az ütempassz, ami szerencsére pontos volt, Laci pedig szépen befejezte.
– Ti pedig mehettetek a fináléba, bár előtte még volt egy igen rázós visszavágó is, ami talán a leggyengébb meccse volt a csapatnak ebben a sorozatban, ám szokták mondani, hogy Fortuna nem véletlenül áll oda, ahova. Akkor és ott, 1985. április 24-én mellétek állt, úgy, hogy egy lidércnyomás volt 88 percig. Ezt a meccset miként éltétek meg?
– Az egy őrületes meccs volt. Rengeteg ember, dugig telt stadion, végig üvöltötték, szurkolták a 90 percet. Már ez elején mutogatták, hogy 3-4-5, ennyit kaptok, pokoli hangulatot teremtettek, ráadásul nekünk is estek, gyorsak voltak, frissek, nem bírtunk velük. Jött is hamar a vezető góljuk, majd a hajrá kezdetén a második találatuk is, de előtte és ezek mellett olyan helyzeteket hagytak ki, olyan ziccereket szórakoztak el, amiket ifiben sem illik. Egyszerűen nyeregben érezték magukat és túlszínezték, azt gondolták, ez már megvan, gálázunk egy kicsit. A sors fintora volt a fordulat, a mi véghajrás gólunk, úgy, hogy előtte nem nagyon volt komoly lehetőségünk sem. Ugyanakkor én úgy gondolom, hogy nagyon megérdemeltük.
– Jól emlékszem, szó szerint fejest ugrottam a kanapéról örömömben, s mivel sűrűn lakott panelövezetben nőttem fel, nyitott ablaknál egy komoly hangrobbanás volt a környéken, mivel mindenki ezt a meccset nézte a tévében. Csuhay átadása után Szabó Józsitól kapott egy labdát Disztl Laci, aki odapörgette az érkező, már a tizenhatoson belül járó Csuhay elé a játékszert, ami a lövés után egy védő, majd a kapus sportszárhoz és talán a kapufához is hozzáért, de bement! Szó szerint millimétereken múlt. Soha nem feledem a szarajevói edző, a később is nagyon sikeres Ivica Oszim tenyereibe temetett hitetlenkedő arcát, a döbbenetet, ami akkor rátelepedett a Grbavicára. Amikor a német játékvezető lefújta a meccset, vannak szavak, amikkel érzékeltetni tudod, mi játszódott le benned, bennetek?
– Ezt nem nagyon lehet leírni. Örültünk, boldogok voltunk, de az öltözőben már ment a tanakodás, hogy akkor majd az Inter vagy a Real Madrid lesz a döntőbeli ellenfelünk, de úgy voltunk vele, hogy ami addig történt velünk, annak tükrében jöhet bárki, mi felkészültek leszünk és miért ne verhetnénk meg a világhírű klubok valamelyikét. Az az igazság, hogy itt már kicsit erősek voltunk, annyira fellelkesültünk a fináléba kerülésen. Ahogy én emlékszem, kellett pár nap, mire feldolgoztuk, hogy ez igen, velünk történt meg, valóban megyünk a döntőbe és a Real ellen focizhatunk.
– Ez már valóban nagybetűs történelem. A finálé első meccsén a legfontosabb kulcsjátékosok zöme hiányzott sérülés, eltiltás okán, így Csongrádi, Májer és Szabó sem lehetett ott a pályán, konkrétan a Vidi addigi 16 UEFA kupás góljából 11 szerzője hiányzott, ami hatalmas érvágás volt. De bátran halt meg a csapat az első meccsen, majd ugyancsak hősies focival jött a happy end a visszavágón, amikor Disztl Péter 11-est védett, Májer Lajos pedig a végén bevágta a győztes gólt, így mindenki örülhetett. A spanyolok a kupának, a Vidi a szép zárásnak és a csoda kategóriába sorolható egész menetelésének. Nem véletlenül volt amolyan fieszta hangulat a Bernabéuban. Ebből ti mit érzékeltetek? Tudtatok felszabadultak lenni közvetlenül a meccs után?
– Abszolút hatalmas hangulat volt,
a madridi közönség minket is éltetett, skandálták, hogy "Bideoton, Bideoton", így b-betűvel. A nagy öröm közepette aztán, ha már skandálták a csapatunk nevét, mi is elindultunk és futottunk integetve egy tiszteletkört a legendás stadionban.
Úgy gondolom, valóban szimpatikusak voltunk a Real közönségének, nem véletlenül tapsoltak és éltettek minket is.
– Végiggondolva a komplett pályafutásod, ami nem kizárólag a Vidihez köthető, milyen ikonikus pillanatot, meccset, eseményt tudnál még felidézni, amit soha nem felejtesz el?
- Ezen nem kell sokat gondolkodnom, ez is egyértelműen a madridi döntőhöz köthető:
A Real meccs napján született meg a fiam, Krisztián, nekem emiatt duplán emlékezetes 1985. május 22-e! Erről már délelőtt megjött a távirat otthonról a csapathoz (akkor még nem volt sem internet, sem mobil), ám a mérkőzés utáni vacsora végéig, éjfélig nem árulták el nekem a vezetők.
Ezen kívül más, ennél nagyobb pillanat nem volt a karrierem és az életem során, ez természetesen mindent vitt.
– Ha már szóba hoztad a fiadat, Krisztiánt: ő is remek labdaérzékkel megáldott élsportoló lett, csakhogy nem futballista, hanem kosárlabdázó. Hogyan, miként dőlt az el, hogy neki ez az útja, a kosár és nem a foci?
– Én nem tereltem semerre, de először fociedzésen voltunk, csakhogy nem tetszett a fiamnak, hogy harminc gyerekre jutott néhány labda és úgy edzettek játszottak, így azonnal kijelentette, hogy ő bizony többet nem megy le edzésre a futballistákhoz. Mivel a feleségem kosárlabdázó volt, ő levitte egy tréningre az utánpótláshoz ide, Fehérvárra. Ott aztán hamar eldőlt, hogy ez jön be a Krisztiánnak, mivel az edző, a jól ismert Vetési Imre külön odament hozzá, megkérdezte, hogy hívják, majd amikor elárulta a nevét, akkor azt mondta neki Imre bácsi, hogy "na, itt ez a labda, fogd meg és vigyázz rá jól mert ez mostantól a te labdád, ne add oda senkinek!". Ezt követően ez volt számára az elsődleges sport, amit én nem bánok, mert szép karriert futott be. Az iskolai csapatba középiskolában is beállt azért még néha focizni, ő volt ilyenkor mindig a gólkirály, ami elárul azért sok mindent a képességeiről. Jövőre lesz 40 éves és most kezdi a 23. vagy 24. szezonját a kosárlabdában. Összességében 600 meccs fölött jár, ami nem akármilyen szám.
– Azt nem sajnálod, mint ahogy sajnálja sok fehérvári kosárszurkoló, hogy igazából nem itt, hanem más csapatoknál, főleg Kecskeméten teljesedett ki, lett válogatott kosaras?
– Ezt az élet így hozta, lehetne boncolgatni, hogy miért, de nem érdemes ezen rágódni. A lényeg mindig az volt, hogy egészséges legyen, és bár volt azért két komoly sérülése, szerencsére mindkettőből felépült, mostanában semmiféle problémája nincs. Pécsett szép öt, Szolnokon három évet töltött, Kecskeméten pedig azt hiszem ez már a tizedik éve lesz, amit ott tölt. Jól érzi magát, mint ahogy mi is, mivel van két unokánk, elvileg minden rendben van mifelénk.
– Apropó, unokák! Ezek szerint lesz, aki tovább viheti a stafétát családon belül a sportban?
– Remélem. Egy kislány és egy kisfiú unokánk van. A kisfiú most az U7-ben focizik Kecskeméten és már látszik benne a tehetség, bal lábas, bal kezes, sokak szerint úgy mozog a pályán, mint anno én. Szóval általa mindenképpen van esély a sportos vonal továbbvitelére.
– Azért a papája még ma is igen mozgékony, már a foglalkozása okán is. Az pedig csak egy megerősítő tény, hogy ezt az interjút hónapok óta terveztük, de csak sokadik nekifutásra jött össze, mivel szinte mindig dolgozol, úton, mozgásban vagy. Jelenleg, miért nem tevékenykedsz a fociban, ha már itt tartunk? Nem volt ez mindig így.
– A döntést én hoztam meg, mert bizonyos dolgokra ráuntam a fociban. Nem akarnék megbántani senkit, de én túl őszinte vagyok, nem szeretem szédíteni sem a gyerekeket, sem a szülőket, sem a kollégákat, senkit, ami lehet, hogy a mostani világban nem annyira nyerő...
– Jól érzed így most magad, foci nélkül, abban a szerepkörben, azzal a munkával, amit most csinálsz?
– Jól, igen. Két évem van a nyugdíjig, de akkor sem szeretnék majd leállni. Azt gondolom, hogy most minden tekintetben rendben vagyunk.
– Azért Vidi-meccseken látlak gyakran, tehát a focit figyelemmel követed. Miként látod ezt a fiatal, alakuló fehérvári csapatot, mi a véleményed róluk?
– Én azt gondolom, hogy mindenki részéről nagyon nagy türelem kell. Nem egyszerű feladat ez az építkezési fázis, kiváltképp visszafogottabb költségvetéssel, mint amihez hozzászokhattunk korábban. Idő kell, de a fiatalítási folyamatnak örülök, ez jó út, jó irány, minél több valóban tehetséges és főleg helyi, környékbeli fiatalt beépíteni a csapatba.
– Összeségében elmondhatjuk, hogy elégedett vagy a sorsod alakulásával?
– Azt szokták mondani, hogy teljesen ne legyen elégedett az ember, de azért én azt hiszem, hogy egy szép pályafutás van mögöttem, függetlenül attól, hogy a válogatottság nem adatott meg nekem. Ez nem csoda, hiszen annak idején hemzsegtek a jó futballisták a posztomon is. A magánéletem szintén rendben van, 40 éve nős vagyok, jól megvagyunk, a gyerekem sínen van, összességében elégedett lehetek és vagyok is.
