Korponai István - fél évszázad az öttusában, félezer aranyéremmel
Korponai István - fél évszázad az öttusában, félezer aranyéremmel
Korponai István - fél évszázad az öttusában, félezer aranyéremmel- Esetedben hogy kezdődött, miként kerültél kapcsolatba az öttusával?
- Tizenöt évesen érkeztem Fehérvárra Szatmárból, egy kis mezővárosból, Fehérgyarmatról. Miután kitűnő tanuló voltam, s megyei kémia versenyen második lettem, így bárhova jelentkezhettem, felvettek. Én az akkoriban (is) kiváló hírnévnek örvendő "gépipariba", az akkor Ságvári Endre (ma Széchenyi István) Szakközépiskolába.
Ebben az időszakban lejárogattam az uszodába, csak úgy "fürdicskézni", komolyabb szándék nélkül. Egyszer aztán megláttam a müncheni olimpián tartoló Mark Spitzet, ahogy pillangózik, s ez nekem annyire megtetszett, hogy otthon az előszoba tükör előtt próbáltam utánozni a mozdulatait. Persze mindenki kiröhögött - máig így van ez, ha ezt emlegetem - mégis sikerült ezt a jellegzetes delfin mozgást szárazon elsajátítani, ami - csodával határos módon - a vízben is működött. Annyira, hogy pár hónappal később a megyei diákolimpián 3. helyezett lettem pillangón és gyorson. Akkor jött oda hozzám a nagy ikon, a fehérvári öttusa atyja, Jakab Endre bácsi, hogy menjek öttusázni. Kérettem kicsit magam, mondván, én inkább tanulni szeretnék, de azért megbeszéltük, hogy lenézek az uszodai és tornatermi edzésekre. Na, itt követtem el a "hibát", mert ott is ragadtam.
Mire észbe kaptam, négy év múlva már utánpótlás válogatott szinten voltam, s csak az akkoriban durva főváros-vidék ellentét akadályozott meg abban, hogy valóban beválogassanak. Ahogy mondani szoktuk, még az "ablak keretebe sem fértem be" ,nemhogy a válogatottba... nyertem azért néhány hazai és nemzetközi versenyt utánpótlásban és már felnőttként is, de aztán "ripityomra" szakadt a térdem az vívóasszó közben, ami véget is vetett az aktív pályafutásomnak. Közben már jártam a Műszaki Főiskolára, s éppen azon gondolkodtam, hogy nekem ez lehet a jövő útja, mert az öttusában nem sok dolgom akad már itt, annyi jó edző van Fehérváron. ebben is tévedtem, mert a sérülésemből felépülve, egy évvel később már vívóedzéseket tartottam, mivel kaptam egy felkérést, nem felejtették el, hogy jól ment nekem a páston versenyzőként.
- Tehát az úszással kezdted, majd öttusázóként már a vívás lett a kedvenc számod és abban bontakoztál ki leginkább, edzőként is?
- Igen, de azért gyorsan hozzátenném, hogy alapvetően úgy terveztem korábban, hogy ha én egyszer edző leszek, akkor biztosan az úszással foglalkozom majd. Hát, ez sem jött be, de nem bántam. Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy jól dolgozhattam, mert két évvel később már az utánpótlás válogatottnál kértek fel, hogy legyek vívóedző, készítsem fel a versenyzőket az olimpiai reménységek viadalára, ami a szocialista országok Európa-bajnokságának felelt meg, a mai ifjúsági olimpia elődjeként is hívhatjuk. Ezeken a hét ország öttusázóit felvonultató megmérettetéseken már én voltam a válogatott felkért vívóedzője. Aztán jöttek a juniorok, már Katona Fecóval, aki egyéni világbajnok lett, mindjárt be is robbantam a szakág elitjébe, ahonnan egy kisebb megszakítástól eltekintve - a 90-es években az akkori szövetségi kapitánnyal volt egy kis ellentétem, elmondtam a véleményem, mivel mindig egyenes ember voltam - ki sem kerültem majd fél évszázadon át. Tulajdonképpen a 90-es évek közepétől egyetlen világversenyről sem hiányoztam a nyugdíjazásomig.
- Mondhatjuk azért, ugye, hogy egy kicsit a véletlennek is köszönhetted, hogy az öttusában kötöttél ki, mivel úgy tudom, igen tehetséges voltál a művészeti ágakban is.
- Valóban, mivel zenei általános iskolába jártam, jól énekeltem, énekversenyen megyei sikereket is elértem négyesben a társaimmal. Egyébként később a pedagógiai deficitemmé is vált, hogy ott a kistelepülésen, ahol felnőttem, eleve 15 éves koromig gyakorlatilag csak a helyi srácokkal focizgattam, nem voltak meg a versenysportos alapok, csak itt, amikor ide kerültem 15 évesen Fehérvárra, akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a sporttal, amit ma már nem lehet megtenni, mert aki valamire is akarja vinni, meg kell szereznie az alapokat már legkésőbb 10 évesen, de inkább 6-8 évesen, mert később már túl nagy a lemaradás.
- Visszatérve és már végig maradva is a fő sportágnál: emlékszel még az első versenyedre edzőként? Amikor már a te instrukcióid alapján készültek fel a megmérettetésre az öttusázók, s a versenyen is már te adtad nekik a tanácsokat, hogy mit hogyan csináljanak.
- Azt hiszem Bulgáriában, Szófiában jártunk egy IBV-n (Ifjúsági Barátság Verseny), ahol már én voltam az edző, úgy, hogy ott volt három-négy tanítványom, akik közül az egyik nagyon rosszul szerepelt, bűngyengén vívott, amitől én is nagyon rosszul éreztem magam. Abba gondoltam bele, hogy más, rutinos edző ül a pást mellett, s szépen szunyókál, én meg 200-as pulzussal tiszta ideg vagyok. Azon hezitáltam, lehet, hogy ezt mégsem nekem találták ki? Mert én agyvérzést fogok kapni előbb-utóbb itt a pást mellett. Ez egy kezdeti kellemetlen élmény volt, de aztán szépen jött a megfelelő rutin, s belerázódtam a dolgokba, ahogy kellett.
- Beszéltünk már előzetesen arról, hogy a saját számításaid szerint is több, mint félezer érmet nyertek a versenyzőid a különböző, Eb-ken, vb-ken, vk-döntőkön, olimpiákon, csak a legnagyobb korosztályos és felnőtt megmérettetéseken. Mi volt ezek közül az érmek, sikerek közül a szívedhez legközelebb álló? A régi barátságra tekintettel, akár hármat is mondhatsz.
- Hú, na, ez kemény feladat! Miután azt számoltam, hogy harminchárom versenyzőm érte el ezeket az érmes helyezéseket, elég nehéz a dolgom. Persze, az
egyértelmű, hogy Vörös Zsuzsa olimpiai bajnoki címe mindent visz. Ráadásul Zsuzsát én fedeztem fel. Szerencsés találkozás volt, mert éppen oda költöztem, velük szembe, ahol ők laktak, s bár nem volt könnyű, mert ő kosarazni szeretett, végül sikerült elcsábítanom az öttusához, majd az ő versenyeinek a 95%-án ott is voltam utánpótlás kortól végig. Megértük azt, hogy ő olimpiai bajnok lehetett, ez valami fantasztikus! Persze, nem volt könnyű, akadtak közben kudarcok is, de megdolgoztunk a sikerért, beérett a sok meló Athénban. A Kovács Saci tokiói bronza is egy csoda, sőt, az volt aztán igazán, mivel az olimpia előtt három hónappal azt mondták egy rosszul sikerült rutin térdműtét után, amikor mindkét lábában mélyvénás trombózist diagnosztizáltak, hogy döntse el, élni akar, vagy kockáztatni az életét is azzal, hogy sportol még. De ő nagyon akarta még ezt az olimpiát, s úgy fel tudott állni, hogy a nulláról három hónap alatt speciális edzésekkel eljutva az olimpiára, ott fel tudott állnia dobogóra, az egy csoda volt!
Ezt az ő konokságának és kitartásának köszönhetjük. Ezt ezért kell megemlíteni, kiemelni. Folytatva a sort: Gyenesei Leila két évvel a sífutós téli olimpiai részvétele után junior világbajnok lett csapatban, öttusázóként, majd felnőtt vb-n is ötödik lett, már egyéniben. Őt gyakorlatilag a nulláról kellett és sikerült felépíteni ebben a sportágban, ami ritkaság. Nem lehet kihagyni Katona Fecót sem. Vele indult minden. Odament a "kis Fecóka" elsőéves juniorként Kairóba a vb-re, amit jól meg is nyert!
- Ami a saját tevékenységedet illeti edzőként, mire vagy a legbüszkébb?
- Arra, hogy mindig egyenes tudtam maradni, hogy ebben az intrikus világban sikerült előre jutnom, megállni a helyem. A tanítványaimat is mindig arra tereltem, hogy legyenek őszinték, egyenesek, ne nézzék, hogy kinek milyen a második szándéka, ők ne térjenek le az egyenes útról, mert az őszinteséget mások is értékelni fogják, előbb vagy utóbb.Erre vagyok a legbüszkébb.
- Emlékszel olyan versenyre, amikor kiélezett szituációban odament hozzád a versenyződ, s tanácsot kért, mert nem mente neki aznap addig jól?
- Jó kérdés! Azt azonban le kell szögezni, hogy az öttusában azok a versenyzők válnak igazán eredményessé, akik nem úgy mennek oda az adott viadalra, hogy "beleesel, mint ló a gödörbe", hanem már fejben és minden tekintetben felkészülten állnak oda a starthoz. Előre össze kell rakni az adott versenyt, hogy ne közben kelljen belenyúlni a dolgokba, az ritkán sül el jól. Amúgy olyan sokat voltam mindig a tanítványaimmal, hogy mindent tudtam róluk, kinek mi a heppje, mi motiválja a legjobban, s ezeknek megfelelően készíted fel a versenyre. Itt ki kell még emelnem a Horváth Viktort, korábbi egyéni és csapat világbajnokunkat, aki becsületes, őszinte, gürizős versenyző volt. Olyan, akiről előre tudtad, hogy amire felkészítetted, azt betonbiztosan meg is fogja csinálni a versenyen. De! Az igazi plusz azért van, mert az élsportoló az élsportoló, nem keveredik mindenkivel sötétben. Esetükben, ha ismered őket, tudsz is nekik segíteni, ha nem, akkor kevésbé, akkor csak blöffölhetsz legfeljebb.
- Tehát nem volt olyan szituáció, amikor verseny közben kellett belenyúlni egy adott öttusázó taktikájába, stílusába, netán mentálisan helyre tenni az illetőt?
- Ha jobban belegondolok, igen, volt.
Egyszer - így utólag már el merem mondani, pedig vadul hangzik - akadt olyan, aki annyira szét volt csúszva, hogy megkérdeztem tőle: mi van veled? Megpofozzalak? Amire ő - ráadásul női versenyző volt - azt felelte, hogy igen, jó lenne, ha megtenném, adnék neki két pofont! Meg is kapta, persze csak kicsit kapott, de az neki akkor lelkileg nagyon kellett, hogy felturbózza magát.
Ez persze csak egy elszigetelt, egyszeri eset volt, de előfordult olyan szitu is is, amikor az adott verseny előtti napon legalább egy órát kellett valakivel beszélgetni, mert ő ezt igényelte. Mindenki más típus, mást igényel.
- Azt gyorsan tegyük hozzá, hogy ma már, amikor két óra alatt lezavarnak egy vb-döntőt, nem is nagyon van idő, lehetőség bármiképpen is beavatkozni.
- Igen. Először volt az ötnapos öttusa, majd lett három, aztán kétnapos, egynapos, ma pedig itt ez a nagyon gyors, amikor már nincs lovaglás, helyette akadálypálya, a végén pedig összevont futás és lövészet van. Hosszú ideig voltam szakmai igazgató a Volánnál, kellett is ezzel a dologgal foglalkozni, hogy kell ehhez kitalálni a megfelelő szisztémát. Azt mondtam annak idején, hogy az öttusázó egy olyan "állat", aki mindenhez tud alkalmazkodni, mert kell is.
- Most mi van veled? Már nem vagy szakmai igazgató, edző, azonban nehezen tudlak elképzelni otthon ülőként Szóval, kérlek mutasd be a nyugdíjas Korponai Pistát.
- Az a helyzet, hogy
ez az ötven év, amit az öttusában eltöltöttem, felőrölt, belefáradtam. Már a tokiói olimpiára úgy mentem ki, hogy Kovács Sacinak mondtam, nagyon szépen kérjen, ha azt akarja, hogy menjek vele, mert már nagyon nem kívánja a testem. Fizikai fájdalmaim voltak, meg is operáltak az olimpia után egy hónappal, csípőprotézis-cserém volt, ez bizonyítja, hogy nem csak úgy mondtam. Nem volt annyira jó buli nekem, hogy a Covid miatt elcsúszott egy évet az olimpia, menni alig tudtam, fájdalomcsillapítóval tartottam edzést, nagyon ramaty állapotban voltam.
De most már jól vagyok, meggyógyultam, így lassan egy éve kijárogatok a Volánhoz "társadalmi munkában", mert van még befejezetlen munkám. Az utódom, a Málits Pisti, aki kezdetektől a tanítványom volt, neki sok mindent szeretnék még átadni a tapasztalataimból, illetve foglalkozom még egy-két gyerekkel, akiknek egyéni képzést tartok. Ami pedig az itthoni ténykedéseimet illeti: amit láttál, ügyködöm itt kint a kertben, főzök is, mert azt mindig szerettem, olvasgatok, tehát "visszaállhattam" a hobbijaimba, amiket szerettem, és amikre korábban alig, vagy egyáltalán nem jutott időm.
- Mit gondolsz, mi az, amit te adtál az öttusának, és amit kaptál a sportágtól?
- Húha, ez egy elég magvas kérdés! Amit kaptam, az, hogy a becsületes, kitartó, értelmes munka eredménye mindig megjön. Én ezt láttam és ezt szerettem volna továbbadni az én tanítványaimnak is. Tehát amit kaptam, azt igyekeztem is visszaadni a sportágnak, a tanítványaim által. Azt a hitet, hogy értelmesen, becsületesen, őszintén kell a dolgokat csinálni.
