Kuti László - Szabadegyházáról a Vidin és a válogatotton át a török mesterhármasig
Kuti László - Szabadegyházáról a Vidin és a válogatotton át a török mesterhármasig
Kuti László - Szabadegyházáról a Vidin és a válogatotton át a török mesterhármasig- Mikor, hol és miképpen fertőződtél meg a focival?
- Természetesen a szülőfalumban, Szabadegyházán ismerkedtem meg a játékkal, gyerekkéntötéves koromtól szinte éjjel-nappal kint voltunk a helyi futballpályán, minden alapot ott szereztem meg. 14 éves koromban már Szabadegyháza felnőtt csapatában játszottam, közben Székesfehérvárra az akkori Ságvári Endre (ma Széchenyi) gépipari középiskolának a tanulója lettem és ott játszottam az iskola válogatottban. Annak idején nagy presztízsű volt a Vasvári Pál gimnáziummal a rivalizálásunk. Ekkor figyelt fel rám a Csiszár "Guszti" (valójában István) bácsi, aki nagyon sok játékos pályafutásának az elindítója volt. Ő többször kijött Szabadegyházára is megnézni, így kerültem aztán 1970-ben a Videotonhoz és itt mutatkoztam be az első osztályban 1973 augusztusában.
- Ki ellen volt ez az első meccs? Nagyon izgultál, amikor kiderült, hogy ifjoncként pályára léphetsz a felnőtt csapatban?
- Bizony nem akármi volt ez nekem.
18 évesen nagyon nagy nevek közé kerülhettem: egy Kovács Józsi, egy Karsai, egy Nagy II vagy Fejes Gabi - sorolhatnám még - mellett edzhettem, illetve játszhattam, egy ragyogó csapatban találtam magam, egy remek edző, Kovács Ferenc vezetésével. A Budapesti Honvéd ellen játszottam az első mérkőzésem, amelyen 3-1-re győztük. Ez nagyon nagy élményt jelentett. Nem voltam soha egy izgulós típus, de a megfelelő versenyláz mindig bennem volt, akkor is.
De hangsúlyozom, ez egy meghatározó és nagyon pozitív pillanata volt az életemnek.
- Az első két idényben jóval több mérkőzést játszottál tiniként, mint aztán az első "aranyos" ezüstcsapatban, az 1975/76-os együttesben. Ez már a sérüléseknek volt köszönhető?
- Megmondom őszintén, nagyon megörültem annak, hogy a Kovács Ferenc kiemelt engem, ami annak volt köszönhető, hogy én akkor a tartalék bajnokságban a legtöbb gólt rúgtam, erre figyelt fel a Feri bácsi, illetve a "tarcsi" edzője, Németh Lajos bácsi is rásegített erre, ami nem volt számára nehéz, hiszen ő volt pályaedzője Kovács Ferencnek is. Így kerültem az első csapat keretébe. Nagyszerű játékosok között nagyon sokat tanultam. A Karsait például állandóan figyeltem, jobbal, ballal hogyan veszi át a labdát, hogyan cselez, mennyire lát a pályán. De ugyanúgy figyeltem a Kovács Józsit is, akinek hatalmas játékintelligenciája volt, nem véletlenül hívták őt a magyar Beckenbauernek, vagy a Nagy II Janit, aki szívós volt, sokat futott, ütközött, ugyanakkor ügyes is volt, technikás, nem véletlen volt "Macska" a beceneve. Itt említeném meg, hogy Itt kezdődött az én pech-sorozatom, ahol most állunk, ennek a szép füves pályának a helyén, ahol régen egy nagyon rossz salakos pálya volt. Az első komoly sérülésemet, egy porcsérülést itt szereztem 19 évesen. Abban az időben akit hasonló problémával műtöttek, tízből nyolc sportoló abbahagyta utána játékot, mert nem tudták úgy kezelni, mint ma. Érdekességként említem, hogy a sportkórházban együtt feküdtünk a Tiber Lacival, akinek szintén akadtak ilyen sérülései. Én amikor felépültem, utána jött a következő feketeleves, ugyanis bevonultattak katonának Ercsibe, úgy, hogy érdekes módon az akkori vezetőség nem tudott róla. Két hónapot töltöttem angyalbőrben, így alapozást kihagytam.
- Pedig a seregben is kemény "alapozás" folyt akkor kiképzés címszóval...
- Igen, ráadásul én kommandós kiképzést kaptam, ami elég kemény volt, de nem pótolta a focis alapozó időszak munkáját. Horváth Lajos technikai vezetőnek végül sikerült elintéznie, azt hogy szeptemberbe vissza kerüljek ide Fehérvárra a Vidihez, de jelentős lemaradásom volt a többiekhez képest, és ezért keveset játszottam, de amikor utolértem magam, már jóval többször léptem pályára. Az ezüstérmes csapatban sem sok meccs jutott nekem, Kovács Ferenc ritkán változtatott a kialakult alapcsapatán.
- Összességében azért elmondható hogy ez egy szép emlék, szép időszak volt?
- Annak ellenére, hogy lehetett volna szebb is, de a Videotonban eltöltött hat évemre jó szájízzel emlékszem vissza, jó közösségek voltak, jó edzők kezei között fejlődhettem, tehát minden rendben volt, de mivel úgy éreztem, hogy bennem sokkal több van, ráadásul közben a Feri bácsi felhozta az ifiből a Csongit, a Végh Tibit és a Májer Lajos is, gondolkodtam a váltáson. Akkor én már jártam ide a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára, s volt egy olyan lehetőség hogy Dunaújvárosban egy hasonló jellegű főiskolán folytathassam a tanulmányokat, át iratkoztam oda, így tudtam eligazolni igazolni a Kohászhoz.
- Könnyen elengedtek a Vidiből? Hiszen a tehetséged vitathatatlan volt, a sérülésekről pedig nem tehettél.
Az iskolaváltással együtt nem volt ezzel sem gond. Úgy éreztem, egy kicsit mellőzve vagyok, és a képességeim alapján több lehetőségre vágytam, szóval a főiskola pont jól jött, el is elvégeztem a rendszerszervező üzemmérnöki szakot, és akkor oda kerültem a Novák Dezsőhöz 1976-ban. Őt nem kell szerintem bemutatni, az ország egyik legjobb edzője volt, korábban ragyogó futballista, nem véletlenül szerepelt a világválogatottban is. Az ő kezei alatt négy évet dolgoztam. Ott abban az időszakban szerintem nagy szó volt az, hogy egy kiesőjelölt csapatban válogatottságig vittem.
- Sok gólt is szereztél, az volt a legtermékenyebb időszakod.
- Igen, akkor szerencsére nagyon jól ment a játék, bár sajnos a sérülések ekkor sem kerültek el. A térdemmel főleg sok probléma adódott, a műtétek, pihenő időszakok segítettek, de azért egy idő után már nem volt az igazi a lábam.
- Azt meg tudod mondani, hogy hányszor műtöttek pályafutása során?
- Nagyjából igen.
Kétszer volt nagy műtétem. Egyszer a jobb lábamon a külső porcommal, aztán a bal lábamon a külső-belső porc szalagszakadással, de műtöttek kétszer arccsont töréssel, különböző bokaszalag szakadásoknál is kellett műteni, sőt, ha nem műtöttek, akkor is kaptam sokszor gipszet, tehát sajnos rám járt a rúd. Arról nem is beszélve, hogy mikor kikerültem Törökországba, ott csak két szezont tudtam eltölteni, mert a második évben a sok sérülésem miatt keveset tudtam játszani, ezért haza kellett jönni mert - pont a rugó lábamban - egymás után négyszer elszakadt a combközelítő izmom.
Nem volt ebben sem szerencsém.
- Dunaújvárosban tényleg termékeny időszakod volt, bekerültél a válogatottba is!
- Amikor Lakat Karcsi bácsi meghívott, a Bene Ferenc búcsú mérkőzésén léphettem pályára, gólt is rúgtam, ez volt a második, de legelőször Kovács Feri bácsinál voltam a nemzeti csapat tagja, a görögök elleni Eb-selejtezőn. A válogatottság egy komoly motivációt jelentett nekem, de aztán utána, amikor felkerültem a Budapesti Honvédba, onnan érdekes módon nem sikerült válogatottak lennem. A kiesőjelölt Dunaújvárosból nyolcszor, a fővárosi nagy klubból egyszer sem... Engem Komora Imre vitt oda, de előtte már több éven keresztül hívogatott, hogy menjek fel a Honvédba, végül oda is kerültem. Dunaújvárosban a kiesőjelölt csapatban rúgtam 17 gólt, tehát az volt a csúcs nekem, gondoltam, ha bekerülök a sok jó játékos mellé, csak jobb lesz nekem is. Akkor a Tichy Lajos volt az edző, aki pont akkor nyert bajnokságot a Honvéddal, és ott volt egy Kozma Mihály nevű játékos. Ő is letett már valamit a Honvéd asztalára, és ő a Tichy Lajos barátja volt. A Weimper Pistát sem kell talán bemutatni, ő volt az, aki lement tulajdonképpen a helyemre Dunaújvárosba, én meg a helyére fel a Honvédhoz, az utolsó pillanatban.
A Kohászban négy év alatt fix kezdő, válogatott voltam, gólokat lőttem, erre aztán a Honvédban többnyire csak tartalék. Ezt az ember akkor nehezen emésztette, így kikerültem a válogatottból is, meg persze a Tichy Lajos sem ajánlott a Mészöly Kálmánnak és a Mezey Györgynek, az akkori kapitányoknak.
- Ezért is volt a Vasasnál egy kölcsön időszakod, de aztán visszatértél a Honvédba, hogy újra megsérülj...
- Ez volt, valóban. A télen a Komora Imre megint keresett, hogy menjek vissza - amihez nyilván hozzájárulhatott, hogy az Esterházy Mártont akkor adták el a görögöknek - és mondta, hogy szívesen látna újra Honvédba, így igent mondtam. A kálváriám betetőzése, hogy amikor visszakerültem, akkor ugyanúgy egy ilyen salakos edzőpályán volt a téli alapozás, és én pancser módon összerúgtam a Nagy Antival, rosszul, gyengén tartottam oda a lábamat a labdára, újabb belső szalagszakadás lett a jobb lábamban. Újra jött egy hathetes gipsz, majd rehabilitáció, így néhány felhozó tartalék meccs után az utolsó három NB I-es bajnokin tudtam csak játszani. Imre bácsi bizalmát, úgy érzem, megháláltam, az MTK-nak gólt is rúgtam. Végül legalább bajnokcsapat tagjai tudtam lenni, ennyiben pozitav volt a zárás.
- Aztán jött a török kaland. Erről mesélj egy kicsit, kérlek, hogy jött ez össze?
- Szerencsém volt, egy török csapat, a Denizlispor két vezetője kereste meg a Komora Imrét, hogy tudna-e ajánlani játékosokat különböző posztokra. Ő engem és a Varga Józsit, a "Kacsát" ajánlott, így kerültünk ki Törökországba. Akkor csak 30 év fölött lehetett külföldre menni, ilyen tekintetben szerencsések voltunk, hogy kijutottunk. Akkoriban a török futball még mögöttünk járt jócskán, de mi örültünk, hogy külföldre mehettünk profiként, s a sok sérülés után és ellenére, ott is megálltam a helyemet.
Érdekességként elmondom, hogy Törökországban mindig van egy szezon előtti felvezető mérkőzés, amikor egy első vonalbeli vagy alacsonyabb osztályú csapat az ellenfél, és az egész birka vágással, főzéssel, majd evéssel kezdődik. Ez a meccs estünkben ez egy földes-salakos pályán volt. Mi a kacsával éppen leszálltunk a repülőről, egyből vittek a pályára és kezdődött ez a procedúra, a birkavágással, különböző szertartásokkal. A meccs és a török pályafutásom nem kezdődhetett volna jobban, ugyanis az én mesterhármasommal nyertünk 3-0-ra a Karabük ellen! Jobbal, ballal, fejjel is betaláltam, életem egyik legjobb produkciója volt ez.
Az első idényem jól sikerült, ám a második közben, alapozásnál meghúzódott a bal comizmom. Az orvosi ellátás nem volt akkor a csúcson a törököknél sem, egészen elképesztőnek hat ma már, hogy húzódással - amiből szakadás lett - az akkori edzőm azt mondta, hogy súlyt emeljek. Ezekre a sérülésekre nem kaptam megfelelő kezelést. Sajnos nem tudtam egy nagyon fontos meccsen játszani a végén sem, ami a szerződésem meghosszabbítása szempontjából döntő jelentőségű lett volna, a Besiktas elleni találkozóról van szó. Itt az utolsó, pénteki edzésen ellőttem ballal egy labdát, és abban a pillanatban éles fájdalmat éreztem, le is maradtam a kulcsmeccsről. Ennek okán nem maradhattam tovább, bár jó lett volna. Szerettem ott élni, egész jól megtanultam törökül, fájt, hogy el kell jönnöm, de hát sajnos az élet így alakult, így hozta. Ezt követően egy évet ki kellett hagynom, aztán kerültem ki Ausztriába kisebb csapatokhoz.
- Alacsonyabb osztályokban még ahogy emlékszem elég sokáig fociztál, majd aztán edzősködtél is. Ezek már a nyugalom évei voltak?
- Ausztriában összesen nyolc évet húztam le, közben megszereztem az edzői képesítést, jelenleg UEFA A-licences vagyok. Alacsonyabb osztályú csapatokban edzősködtem, az NB II-ig vittem, de aztán abbahagytam, majd az üzleti életben az öcsémmel, Tamással csináltunk egy fehérvári sportboltot, amiben tevékenykedtem, illetve máig ezt csinálom.
- Ezek szerint még ma is létezik a Kuti Sport?
- Ma már a Denizlispor Kft. létezik, tehát egykori török csapatom nevén csináltuk a fiaimmal egy Kft-t és most már az működik.
- A török vonal a néven felül megvan még? Beszélsz néha a régi játszótársakkal, vezetőkkel, barátokkal?
- Igen, többekkel tartom a kapcsolatot. Törökül elég jól beszélek, volt ott kint egy bácsika, aki annak idején kivitt oda, őt szinte a második apámként tiszteltem, úgy viselkedett velem szemben, nagyon jó ember volt. Sajnos ő már meghalt, vele és a családjával is nagyon jó kapcsolatot ápoltam, de a volt játékostársaimmal is tartom a kapcsoltot, ha nem is gyakran, de évente egyszer-kétszer többekkel beszélek. Megemlíteném egy fogorvos barátomat is, aki annak idején, amikor én gyakran sérült voltan, egy újságíró kollégájával nagyon sokat segített nekem abban, hogy lelkileg is el tudjam viselni ezeket a sérülésekkel terhelt időszakokat. Ők mindig kiálltak mellettem Törökországban, amiért nekik hálával tartozom. Eltelt egy kis idő azóta, 40 év, ezt ne felejtsük el.
- Az utánpótlással kapcsolatban nem vagyok teljesen most képben. A Kuti családban van olyan, lehet olyan a közeljövőben, aki viszi tovább ezt a sportos, focis vonalat?
- Úgy indultak a fiaim, hogy játszottak a Vidiben, Honvédban, Dunaújvárosban, de abban az időszakban sajnos nem kell mondani, a magyar labdarúgásnak az utánpótlása milyen szinten állt. Ez a közeg nem tetszett a fiúknak, ezért abbahagyták, majd ők is az üzleti életben kezdtek el dolgozni, közben nyelvet tanultak. Az unokáim is elkezdtek focizni, az egyik két éves, a másik a 15. Az idősebb sajnos nem érezte jól magát a Kelen SC utánpótlásában, ő is abbahagyta, de valahogy még azért megpróbáljuk őt visszazökkenteni a focihoz, mert nagyon tehetséges. A két éves unokám is rúgja már, az én feladatom lesz, hogy megtanítsam bal lábbal is jól kezelni a labdát.
- Számtalan remek futballistával játszottál együtt a pályafutása során. Ki volt az aki a legnagyobb hatással volt rád? Magyar játékos, csapattárs, ellenfél, akár többek is, akik eszedbe jutnak most.
- Nehéz volna még többet is, mert akkoriban a fővárosi csapatokban hemzsegtek a kiváló játékosok, de a vidéki csapatokban is akadtak ikonok bőven. Minden vidéki nagyvárosban 4-5 nagyon jó, klasszis játékos volt. De ha csak egyet kiemelek, akkor ő Pintér Sanyi a Honvédból. Azt a kitartást, fanatizmust, állóképességet, ami neki volt, azt senki más nem tudta anno, de ma sem nagyon. Neki is számos sérülése volt, a térde már "klaffogott", futás közben, de ment a betonon is, csak futott és hajtott, mert nem tudták jól megműteni, de ő így is vitte magával a mentalitásával a többieket. Az edzőtáborban télen pl. a fiatal Détári, aki akkor már velünk edzett, és még a többieket is, akik szerettek futni, nekik is a Pintér diktálta a tempót, húzta, vitte magával a többieket.
- Annak idején szerinted valóban több jó játékos volt és nagyobb tálentum, mint manapság, vagy ezt csak így az idő múlásával gondoljuk, hisszük mi?
- Nem! Akkor csak az én posztomon volt egy Váradi Béla a Vasasban, egy Zámbó Sanyi és egy Fekete Laci Újpesten, a Fradiban pedig a Pogány Laci, de itt a Vidiben a Tiber Laca, ő is klasszis volt. Egyértelmű, hogy akkor valóban sokkal több minőségi futballistánk volt. Mindazonáltal nehéz az összehasonlítás, mert maga a futball is más már, min akkor, 40 éve.
- Amennyiben mérlegre teszed a pályafutásodat, mennyibe mondhatjuk azt, hogy egy elégedett Kuti Laci állít velem szemben, vagy egy olyan Kuti Laci, akiben maradt hiányérzet, ha másért nem, a sérülések okán?
- A sérülések miatt van, persze, egyértelmű, hiszen a sérülések nélkül sokkal többre vihettem volna, de sajnos ez jutott nekem. Szerencsére az akaraterőm túllendített ezeken az időszakokon. De amúgy nem lehetek elégedetlen ,ha csak arra gondolok, hogy kevés olyan labdarúgó akadt Magyarországon, aki annak idején vidékről végig járta a ranglétrát, ahogy magam is. A Videotonban voltam és ifi válogatott, 21 éven aluli válogatott, majd 23 éven aluli válogatott már Dunaújvárosból, ahonnan bekerültem az olimpiai, a Liga- és az A-válogatottba is! Tehát én az összes létező válogatottban megfordultam. Ez, és ami jutott nekem, azt pozitívumként említhetem, de tény, hogyha nincs ennyi sérülés, akkor biztos, hogy sokkal többször lehettem volna válogatott, a légiós lét is hosszabb lett volna. Összességében, ha belegondolok, akkor sok mindent elértem, de sokkal több volt még bennem.
