Horváth Miklós Csaba: a térképre bökve választottuk Székesfehérvárt
Horváth Miklós Csaba: a térképre bökve választottuk Székesfehérvárt
Horváth Miklós Csaba: a térképre bökve választottuk Székesfehérvárt- Voltál az önkormányzat sportbizottságának elnöke is, erre még sokan emlékezhetnek, azt viszont már kevesebben tudják, hogy veretes múltad van a kosárlabdában, igaz ennek a legaktívabb része még ifjú korodban Vas (vár)megyéhez köthető. Itt kaptad a Csonti becenevet, ami máig kísér, ha sportbaráti közegben vagy. Kinek, minek köszönhetted ezt?
- Általános iskolában Szőke Dezső volt a testnevelő tanárom, egyben az osztályfőnökünk is, és miután "vaságyastól" nyomtam - mielőtt bevonultam katonának - 64 kilót, ezért ő mondta egyszer, hogy "Csonti", gyere, csináld ezt, csináld azt, ez akkor rajtam is ragadt. Mint általában, ha általános iskolás korú gyerekek egyszer ilyet hallanak, akkor azt gyorsan átveszik és már rajtad is maradt a név. Ahogy rajtam is, életem végéig.
- Nem bánod?
- Nem, egyáltalán nem. Úgyhogy tényleg
az ország minden részében, ahol kosárlabda élet folyt annak idején - a 60-es, 70-es évekről beszélek -, amikor még Szombathelyen voltam, de a sport miatt sok városba eljutottam, játszottunk a helyi csapatokkal, így aztán szépen lassan Szegeden, Miskolcon, Pécsett is csak Csontiként emlegetnek mai napig.
De tényleg nem bánom.
- Tehát a kezdet, Vas (vár)megye, Szombathely. Minek vagy kinek a hatására kezdtél kosárlabdázni?
- 1959-ben voltunk nyolcadikosok, és én akkor már kézilabdáztam, meg fociztam is előtte. Én a Gépipariba jártam Szombathelyen középiskolába, de ott volt a Nagy Lajos gimnázium, meg a többi, amelyekben kiváló kosárlabda élet folyt, miközben a technikumban inkább kézilabda ment. 1959-ben megalakultak a sportiskolák, és akkor a Haladás NB1-es csapatban is létrehoztak egy ilyen sportiskolai tagozatot, én pedig oda jelentkeztem több gépiparis társammal együtt, úgyhogy én ott kezdtem a Haladás sport iskolájában, onnan léptem aztán tovább.
- Milyen főbb állomásai voltak ennek a pályának, és kikkel játszottál együtt olyan ismert nevekkel, akik később megragadtak a kosárlabdában?
- Csornán születtem, de kb. két hónapig éltünk csak ott 1945-ben, aztán költöztünk Szombathelyre, mert apámat előbb Csornára helyezték pályamesternek, odavezényelték Szombathelyről, majd aztán mehetett vissza, én meg közben megszülettem, éppen Csornán. Minden Szombathelyhez és Vashoz kötött, ami a sportos múltamat illeti. Már általános iskolában, ahogy említettem, mindenki, így én is úgy kezdtem, mint a többi gyerek, hogy focizik. A Haladás serdülőben már szervezett keretek között játszottam, de kiderült, hogy kézzel jobban bánok a labdával, mint lábbal - attól még persze a mai napig szeretek focizni - így kerültem közel a kosár előtt még a kézihez. Általános iskolában a kézilabda ment elsősorban a foci mellett, majd amikor középiskolások lettünk, akkor alakult meg a sportiskola. Két év után a vidéki sportiskolákat felszámolták, egyedül a KSI maradt meg, amely Budapesten még működik.
A sulis időszak után a Haladás felnőtt csapatához kerültünk, amely aztán kiesett az NB I-ből, és az edzőnk, a Hajdinák Zoli - aki 20 évvel idősebb volt nálunk, de néhányunknak megengedte, hogy tegezzük, amúgy nagyon jó játékos is volt - a Kőszegi Fáklyának lett az edzője, négyen - öten pedig a régi sportiskolások közül mentünk vele, így két év után bejutottunk az NB II-be, de ott nem tudtunk megragadni. Ekkor vissza kerültünk a megyeszékhelyre, ahol Szombathelyi Sport Egyesület néven futott akkor az egyik csapat, ami a Haladásnak volt a konkurense. Ott összejöttünk többen, és egy éven belül feljutottunk az NB II-be. Akkor, ott dobogós helyezéseket értünk el, de közben érettségi után Körmendre kerültem, ahol a Kristóf Laci éppen kezdte a kosárlabdát.
Megtanult angolul, Amerikából hozhatott könyveket, tehát mindent, amit a sportágról meg lehet tanulni, azt ő megtanulta. Akkor ott voltunk hárman-négyen a Haladásból is, meg az SZSE-ből, akik kosaraztunk, és a gyakorlatban mi abban segítettünk neki, hogy amit ő kért, mi megmutattuk a többieknek. Tehát így indult a körmendi kosárlabda élet. És hát természetesen a későbbi játékosok, Bebes, Patonai, tehát a Puteszék, meg a Fodor, velük játszottam. De nem a körmendi csapatban, hanem a főiskolás bajnokságban, ahol indult a körmendi főiskola is Ott a Közgázzal is játszottunk, ahol a Bujtor Pista is pattogtatott centerként, és bizony, ő nagyon jó kosárlabdázó volt. Összességében nagyon sok remek játékossal találkoztam a kosárlabdában, sőt, az első munkahelyemet is a sportnak köszönhetem, már itt, Székesfehérváron.
- Úgy ismerem a sztorit, hogy éppen munkakeresés közben összefutottál a Vízügy egyik vezető munkatársával, aki megkérdezte, hogy "Csonti, te mit keresel itt?"
- Így van. Ez 1973-ban történt, akkor nősültem meg. A feleségem is szombathelyi, ráadásul a kosárlabdának köszönhető ez a szerelem, meg ez a találkozás, ő is játszott a Haladás női csapatában. Akkor végzett a Műszaki Egyetemen, és nem akart hazatérni Szombathelyre a fővárosból. Az édesapja a lány gimi igazgatója volt, és mint általában a fiatalokkal előfordul, nem akart az apja árnyékában élni,
Pesten szeretett volna maradni a párom, én viszont enyhén szólva is, nem nagyon kedveltem a fővárost már akkor sem, ez a rohanós, tülekedős tempó nem az enyém, így aztán a térképről kinéztük magunknak Székesfehérvárt, mivel közel van Budapesthez, a Balatonhoz, sok mindenhez. Mindezt vakon, mivel itt sem ismerősünk, sem rokonunk senkink nem volt, akire támaszkodhattunk.
Akkor még autóval sem rendelkeztünk, vonattal jártunk mindenhova. A feleségem a hűtőházhoz szerződött végül mikrobiológusnak, mivel vegyészmérnök volt, ez nyáron történt, augusztusban kezdett itt dolgozni, és kérte, hogy én is keressek állást. Akkoriban az Ikaruszban, a Köfémben és a Videotonban volt bőven álláslehetőség, szemben például Szombathellyel, ahol a cipőgyáron és a REMIX helyi üzemén kívül ipar nem volt. Határövezet, kevés fejlesztéssel. Székesfehérvárt pedig akkor kezdték igazán felfejleszteni. Tehát volt álláshely itt bőven, így elmentem a Köfémbe, ahol az anyagosztály csoportvezetői állását ajánlották föl, egy éven belül pedig lakást. Szombathelyen nagyjából tíz évet kellett volna várni lakásra, igaz, hogy nekem a sportolás miatt, ha otthon maradunk, akkor kaptunk volna önálló lakást is, ennél hamarabb, de visszamentem a hűtőházba, aztán mondtam a nejemnek, hogy a Köfém az jó lesz, oda fogok menni. Ekkor éppen ott volt a Büki Pista, akinek a más beosztásba kerülő felesége helyére vették fel az én nejemet, s ő a Vízügynél dolgozott. Akkor mondja nekem, hogy "ide figyelj, menj el a Vizügyhöz, mert egy fiatal gépészmérnököt keresnek, Velencei-Tavi fejlesztéssel kapcsolatban, szóval keresd meg a Szabó Szabolcsot, ő a műszaki osztályvezető, és beszélj vele!" Ez olyan dél körül volt, ezért mondtam, megy a vonatom délután. "Ugyan, van még annyi idő, simán belefér még, menj el" - válaszolt határozottan. Na, summa-summárum, elmentem, és
a Szabolccsal beszélgettünk. Vizsgáztatott, hogy mondjak neki egy pár szivattyú fajtát, meg ilyeneket, egyszercsak nyílott az ajtó, és bejött a Szabó Matyi. Ő akkor fiatal fehérvári szakaszmérnök volt. Ő ahogy meglátott, rögtön kérdezett, hogy Csonti te mit keresel itt? Őt is ellenfélként a kosárlabdából ismertem, s mondtam neki, hogy állást. Az ő testvére volt a Szabolcs, akit azonnal kérdezett, "felvetted? Még nem." Nem sokat szívbajoskodott a Matyi, monda az öccsének, hogy vegyen fel, mert "kell egy kosaras is a csapatba". Na, komolyra fordítva a szót, felvettek, bár nem hiszem, hogy ezért. Így kerültem a vízügyhöz, egyben stabilan Fehérvárra.
A Vízügyi Igazgatóságnál aztán 15 évet lehúztam. Közben a kosárlabda is ment, a vállalati csapatban szerepeltem, de nem csak itt. Nagyjából egy hete laktunk albérletben a Hunyadi úton, és akkor bejöttünk a Belvárosba sétálni. Itt összefutottunk a Hegedűs Gyurival - Isten nyugosztalja - aki meglátott, és kérdezett minket: "Kirándultok? Nem, itt lakunk. Mióta? Már majdnem egy hete. Hol kosarazol? Sehol." És akkor mondta, hogy vagy a GEO-ba, vagy akár az Építőkhöz is mehetnék. Végül aztán egy fél évig jártam az Építőkhöz, de veszélyeztetett terhes lett a nejem, és mivel senki, mint segítség nekünk nem volt, kicsit mellőzni kellett a sportot. Végül aztána GEO-ban játszottam, olyan kiváló emberekkel és kosarasokkal, mint a Jelasity Pista, a Laki Sanyi, vagy éppen a Székely Imi, akik akkor hagyták abba a Vidiben. Még közel 20 évet, 1995-ig kosaraztam, tehát 50 éves elmúltam, amikor még NB II-ben pattogtattunk.
- Közben aztán jött a politika, a várospolitika, honnan, miképp?
- Ezt is a vízügynek köszönhetem. 1987-ben történt egy olyan dolog, ami miatt azt mondtam, hogy elég volt. A hobbikerteket mindenki ismeri, vagy legalábbis sokan emlékeznek az Iszkai úti hobbikertekre, nekünk is volt ott egy ilyen kertünk, 1500 kertről van szó, tehát nem kis egyesület volt, sok taggal, sok emberrel. Megpályáztatták a hobbikerteseket tömörítő szervezetnél állást, amire első felindulásomban jelentkeztem, s meg is választottak, így lettem én a hobbikertesek elnöke. Ez összefügg a politikai kérdéseddel, mert így kezdődött. Hozzáteszem: soha nem voltam semmiféle pártnak a tagja. Jött a rendszerváltoztatás, a '90-es, '91-es év, a jött a privatizáció is, így fel lehetett ajánlani ezeket az állami és önkormányzati tulajdonban lévő területeket megvásárlásra. Akkor összehívtam a közgyűlést, és megkérdeztem a bérlőket - ez 5000 embert érintett, azért nem kis szám -, hogy mi legyen. Folytassuk tovább az eddig formában, vagy, aki tudja vásárolja meg a telkekét. A többség úgy döntött, hogy szeretnénk megvenni, és akkor, miután önkormányzati tulajdonban volt a hobbikerteknek a nagy része, Balsay Pista - akivel szintén együtt kosaraztunk valamikor - akkori polgármester úrral kellett egyezkednem az árban. Elsó körben nem tudtunk megegyezni. Többször voltam bizottsági ülésen, már a '90-as évektől, tehát ott valahogy beleszagoltam abba, hogy miként mennek a dolgok az önkormányzatnál. Végül is sikerült aztán megegyezni és megvenni a kerteket, ami azt jelentette, hogy vége a közös művelésnek, mert a magyar olyan, ami az enyém, azt bekerítem. A lényeg az, hogy jött '94, ez pedig az év elején volt, amikor meg tudtuk veni ezeket a földeket. Ez választási év is volt, s a Balsay Pista is mondta azt, hogy, ha ilyen jól képviselem a köz érdekeit, nem gondolkodom-e abban, hogy önkormányzati képviselő legyek? Tényleg nem akartam én politikus lenni, de nem vetettem el a lehetőséget. Akkor az MDF, az FKGP, a KDNP és a Fidesz nem ettek egymás tenyeréből. Végül rábólintottam, hogy jó, akkor igen megtisztelő ez a képviselőség, vállalom. De össze kellett hozni a négy csapatot. És ebben segítettem én is, mivel engem ismertek, tudták is, hogy nem politizálok, és nem politizáltam. Aztán nem csak én egyedül, hanem többen, de azért az lényeges volt, hogy tudtam, tudtunk segíteni abban, hogy megalakuljon a Fidesz, MDF, Kisgazda, Keresztény Demokrata szövetség. Így kerültem be a helyi politikába.
- Aztán jött az, amikor már a sportbizottságot is vezetted elnökként, tehát a sporttól nem szakadtál el. '98-ban lettél először bizottsági elnök.
- Igen, de '94-ben alakult a sportbizottság, Vancsik Zoli MSZP-s képviselő volt az elnöke. Neki annyi köze volt a sporthoz, hogy futballbíró volt. És ő kért fel - mivel én tényleg akkor még aktívan kosaraztam NB II-ben- , hogy legyek a sportbizottság alelnöke. Akkor Nagy Gábor, Madár Imi, ilyen komoly sportvezető tagok voltak ebben a bizottságban. Tehát mind sportos volt. Kérdezték néhányan a Vancsiktól, hogy miért én? Ő megindokolta, azzal, hogy nekem van megfelelő sportolói múltam a képviselőtestületben, aki közelről látott valamit az élsportból is, így lettem alelnök. És
amikor jött 1998, akkor felajánlották a bizottsági elnöki tisztséget. Nehéz helyzetben voltak a nagy sportágak, mert akkor mentek sorra csődbe a régi állami vállalatok, illetve privatizálták a legtöbbet. A sportegyesületek bajba kerületek, ezért önkormányzat segített, hogy rövid legyek. Tényleg az Önkormányzatnak köszönhető, hogy akkor túlélte ezt az Építők, a Vidi, s más csapatok, klubok.
Megúszták, tehát nem kellett bezárni a pályákat, klubhelyiségeket.
- Hogy látod utólag, mennyire volt forradalmi az az időszak, amikor te átvetted a város - önkormányzati részről tekintve - sport életének összehangolását? Én arra emlékszem, hogy ez nagyon nem volt egyszerű dolog.
Nem, az biztos, de nem is volt nagyon nehéz, már akkor, amikor megvolt a sportkoncepció. Ha emlékszel rá, ennek a sportkoncepciónak a lényege az volt, hogy különféle támogatási rendszerek voltak a "nagyok", idézőjelben mondom, tehát az NB-s csapatok, és voltak a kisebb egyesületek. Akár a Rugby-t nézhetjük, amihez te akkor kötődtél egyesületi elnökként. De említhetném az úszóegyesületeket is, tehát így próbáltuk a koncepcióban meghatározni a kereteket. Azt kell, hogy mondjam, a 20 milliárdos sarokszámú költségvetésnél 1,1 milliárd jutott a sportra. Tehát a működési, üzemeltetési költségei a csarnokoknak, létesítményeknek, valamint a kimondottan egyesületi és tömegsportra szánt támogatásokra is. Jól működött, és most is ezen az alapon működik a támogatási rendszer.
- A képviselőségnek 30 év után lett vége. Úgy döntöttél, hogy kicsit többet szeretnél pihenni. Na de jött egy felkérés! Azt mondták polgármester úrék, hogy na na, Miklós, nem mehetsz csak úgy pihenni! Felkérünk legyél társadalmi alpolgármester. Ez miként érintett?
- Én, amikor 70 éves lettem, már akkor "dödörögtem" a többieknek, hogy 70 éves kor fölött nem illik annyira képviselősködni. Ez nem a fizikai állapoton múlik. Tényleg fordulj magadba, aztán döntsd el, hogy mi legyen? Hogy őszinte legyek, amikor két évvel ezelőtt a polgármester úr célzott rá, hogy számít rám, akkor, úgy hirtelen meglepett. Utána jött az, hogy a polgármester úr felkért tavaly szeptemberben a társadalmi alpolgármesterségre, ami óriási megtiszteltetést. Szívesen csinálom, úgyhogy tulajdonképpen így történt, és még mindig sokszor úgy vagyok vele, hogy ez talán nem is igaz. Azt azért nem árt tudni, hogy nem választott tisztségviselő vagyok, mint amikor képviselő voltam, hanem felkért. Közgyűléseken és bizottsági üléseken is részt vehetek, de nem kell gombot nyomnom, tehát nem szavazok. Érzem is sokak részéről, örülnek, hogy így segítek tovább, de valóban nagyon jó nekem így, szeretem, magaménak érzem a feladatot, mégha egyedül érzem is sokszor magam. Igaz, ez a magánéletemet érinti, nem a munkám.
