Dr. Volsik Tibor - 45 év a kaucsuklabda bűvkörében
Dr. Volsik Tibor - 45 év a kaucsuklabda bűvkörében
Dr. Volsik Tibor - 45 év a kaucsuklabda bűvkörében- Hol, miként kezdődött a te vonzalmad az asztaliteniszhez, Tibor?
- Ez már egy nagyon régi ügy! Emlékszem, még nagyapám vitt le 1981-ben a terembe, mégpedig Sárszentmihályra, ott kezdtem meg az asztalitenisz pályafutásomat, majd 1986-tól már a Honvéd Szondi SE-nek voltam az igazolt sportolója. Az egyetemi évek alatt Pécsre kerültem, de ahogy visszatértem, onnan kezdve, folyamatosan a mai napig igazolt versenyzője vagyok a klubnak. Ma már inkább a szakosztálynak, ezzel együtt magának az egyesületnek a vezetése a fő feladatom. Szerintem Magyarországon szinte minden gyerek focizott kezdetben, én magam is. Szerettem ezt a sportágat, de őszintén szólva, amikor az asztalitenisz közelébe kerültem, nagyon gyorsan eldöltek ezek a kérdések. A családunk is az asztaliteniszhez kötődik. Édesapám előtt nagyapám volt is volt a Fejér Megyei Asztalitenisz Szövetség elnöke. Ez a kiinduló pont, majd így ment tovább generációkon keresztül. Édesanyám is asztaliteniszezett, nem magas szinten, de volt igazolt versenyző. Ugyanakkor az édesanyám nővére - aki sajnos szintén nincs már közöttünk -, az akkori, egyébként elég erős asztalitenisz mezőnyben, NB II-ben játszott. Tehát vannak családi hagyományok.
- Emlékszel arra, hogy mi volt az első versenyszerű asztalitenisz megmérettetésed?
- Ezeket az első élményeket nehéz elfelejteni.
Nagyjából 1984 őszét írjuk - az asztalitenisz egy olyan sportág, ahol azért egy-két hónap alatt nem lehet eredményeket elérni, nekem is kellett 3 év az első sikerhez -, amikor részt vettem újoncként a megyei bajnokságon. Ezek Dunaújvárosban, Csákváron és Székesfehérváron zajlottak. Emlékeim szerint egyébként a Dunai Vasmű halljában kialakított asztalitenisz részlegben versenyeztem először. Nagyon gyorsan, tehát már 84-ben a felnőtt megyei első osztályban, mint akkor kötelező ifi játékos, újoncként 11 éves koromban bemutatkoztam.
Ezzel kezdődött az érdemi rész.
- Mi volt az a pillanat, vagy egyáltalán volt-e olyan pillanat, amikor azt mondtad magadban, hogy na, Tibor, megérkeztél, jó helyen vagy itt az asztaliteniszezők között?
- Ez nagyon gyorsan eljött, ez egyfajta szerelem, ami most már azt gondolom, hogy végig fogja kísérni az életemet. Talán volt is valamennyi tehetségem ehhez a sportághoz, tehát voltak nagyon gyorsan sikerélményeim, ami azért nagyon fontos, főleg egy gyerek számára. Tehát én azt gondolom, hogy ez nagyon gyorsan az általános iskola közepén, a hatodik osztályban eldőlt, hogy én biztosan nem fogok más sportág irányába menni, és nekem akkor is az volt a célkitűzésem, a tanulmányaim mellett, hogy szerettem volna NB I-es játékos lenni, amit aztán végeredményben el tudtam érni 18 éves koromra.
- Korosztályodban az egyéni versenyeket tekintve is voltak jó eredményeid, én úgy emlékszem.
- Igen jól emlékszel. A megyei versenyeket nagyon gyorsan újonc, serdülő és ifjúsági koromban is rendre megnyertem, sőt, talán én voltam a megyében a legfiatalabb felnőtt bajnok, mert 15 évesen már a dobogó tetején állhattam a "nagyok" között. Az országos versenyek más kategóriát képviseltek, mert az akkori nagy sportegyesületekben - itt a 80-as évekről beszélek - napi háromszor edzettek a legjobbak, s ezzel nekünk nehéz volt felvenni a versenyt, de az úgynevezett főtáblákon én folyamatosan ott voltam, és nyertem érmet országos versenyen, párosban egy dunaújvárosi játékossal, illetve néha a 8 közé beverekedtem magam egyéniben is, akkor, amikor hemzsegtek a nemzetközi szintű játékosok mifelénk. A felnőtt válogatott közelébe így nyilván nem kerültem, mert ahhoz már nekem a gimnáziumi éveimben Budapestre kellett volna költözni, amit akkoriban a szüleim nem preferáltak, de így utólag ez is egy jó döntés volt.
- Még magasabb szintre léphettél volna, ha nem elsődlegesen az iskolát priorizálod?
- Ez egy nehéz kérdés. Azt hiszem, bennem megvolt a kellő kitartás, tehát én elérhettem volna egy egész magas szintet, hiszen tudom, hogy milyen játékosokat vertem meg, akikből aztán utána milyen játékosok váltak utánpótlás koromban. Én azt gondolom, hogyha itt Fejér (vár)megyét nézzük, talán 3-4 játékos volt, aki hozzám hasonló szintre eljutott ezekkel a lehetőségekkel, amit akkoriban egy vidéki sportegyesület tudott adni. Összességében hiszem, hogy megálltam volna a helyem.
- Még mindig aktív vagy játékosként, te is említetted. Nem ugrunk egyből a mába, de visszamegyünk arra az időszakra, amit édesapád is gyakran emleget, hogy voltak nagyon-nagyon billegős évek, amikor a Szondinak a léte is veszélyben forgott. Aztán voltak olyan évek, amikor az első osztály, a legmagasabb osztály küszöbét is át tudta lépni a klub, tehát ment az a liftezés évről évre, vagy évtizedről évtizedre. Amikor te ifjoncként bekerültél ebbe, milyen osztályban volt akkor a Szondi, és végül is ebben a liftezésben, akkor hol tartottatok, merre felé indultatok meg?
- Amikor én először igazolt játékos voltam, az jóval korábban volt, mint a 18 éves kor, akkor az NB II-ben játszott a Honvéd Szondi. Amikor az egyetemről elkerültünk, akkor már NB I volt, tehát én részese voltam annak a csapatnak, amelyik megnyerte az NB II-es bajnokságot és felkerült a legmagasabb osztályba. Igen, nehézségek voltak.
1991-ben kezdtem az egyetemet, éppen a rendszerváltoztatás után, tehát ott volt egy nagyon kemény 6-7 év, ami alatt édesapám nélkül nem tudott volna egyébként ez a szakosztály talpon maradni, tehát tényleg heroikus volt a küzdelem. Én, amikor már az egyetemről visszatértem, viszonylagosan stabilizált körülmények közé csöppentem. Közben kiesett a csapat két osztályt zuhanva, amikor aztán visszatértem, akkor éppen az NB II-ben játszott Az akkori gárda - mondhatom, hogy velem megerősödve - megnyerte az NB II-es idényt, és azóta, tehát 1998 óta - egy évet leszámítva - az NB I-ben szerepel. A bajnoki rendszer is átalakult menet közben, ez hozta az Extraligát, ami a jelenlegi hazai top bajnokság. Ez most 10 csapatos és utána jön egy keleti-nyugati csoportos NB I. Mi ebben az Extraliga osztályban is - ha most jól számolom - a hetedik szezonunkat fogjuk megkezdeni.
Én azt gondolom, hogy azért ez az asztalitenisz szakosztály is egy elég szép karriert futott be, és nincs megállás, mert jövőre a kifejezett célunk az, hogy Magyarország négy legjobb csapat a közébe beverekedjük magunkat. Erre három éve várunk, mindig ott toporgunk a kapuban, mindig ötödikek vagyunk, de az úgynevezett Final Four-ba nem léptünk be. Most viszont bízunk benne, hogy ez a vágyunk végre teljesülni fog.
- Miként sikerült egyébként a klubot, a szakosztályt ilyen szépen stabilizálni, hogy már ilyen magasztos célok is lehetnek, mint a négy közé jutás?
- Ez egy több szereplős modell. Azt gondolom, édesapám szakosztályvezető munkája kellett hozzá. Kellett hozzá az idén leköszönő Szentes László elnökünk munkája is, és kellett egyébként polgármester úr, dr. Cser-Palkovics András támogatása, mert körülbelül 8 vagy 9 évvel ezelőtt - a pontos dátumot nem tudom - letettünk egy megalapozott szakmai programot egy fejlődési pályát vázolva, kiemelve, hogy az utánpótlással mit szeretnénk elérni, és az önkormányzat mellé állt ennek a kezdeményezésnek. Ma sem felejtem el ezt a hármas találkozott, amikor Szentes László elnök úr, polgármester úr és jómagam megállapodtunk. Ennek alapján az önkormányzata mai napig is támogat minket, nem csak az asztalitenisz szakosztályt, hanem az egész sportegyesületet. Tehát ez volt az a kiinduló pont, ez volt az a fix bástya, ami nagyon kellett a fejlődéshez, de ebben rengeteg munka van. Támogatókat kellett szerezni, az utánpótlással is el kellett kezdeni minőségileg foglalkozni.
Büszkék vagyunk arra, hogy a Honvéd Szondi SE-nek ma már Szabó Lénárt személyében van egy olyan 15 éves játékosa, aki az idei ostravai utánpótlás Európa-bajnokságon, párosban egy szombathelyi sráccal, Gergely Márkkal bronzérmet nyert! Az asztalitenisz szakosztály életében utánpótlás Európa-bajnoki érem, ez az első. Úgyhogy erre mi nagyon büszkék vagyunk.
És ezt a játékost is versenyeztetjük, tavaly a második csapatunkban NB I-ben, most idén kölcsönadtuk az Extraligába, mert jövőre már szeretnénk többek között rá is építeni a saját csapatunkat.
- A Magyar Asztalitenisz szövetség, hogy áll? Milyenek a viszonyok? Voltak ott is viharosabb időszakok, kevésbé viharosabb időszakok. Kimondhatjuk, hogy stabil lábakon áll most? Jó helyzetben van a magyar asztalitenisz?
- Én azt gondolom, hogy mindenképpen jobb helyzetben van ahhoz képest, mint amikor két évvel ezelőtt a jelenlegi elnökség átvette a stafétabotot. Alelnökként veszek részt az Országos Szövetség munkájában. Nehézségeink vannak, lemaradásunk van. Két év alatt nyilván megváltani a világot nem tudtunk. Bizonyos folyamatokat elindítottunk, de ennek például olyan látható jelei voltak a már említett ostravai Európa-bajnokságon, hogy az U19-ben - ami már a felnőtt korcsoport a kapuja - Szántosi Dávid egyéni Európa-bajnok lett. 2004 óta nem akadt hasonlóra példa, az U19-es csapatunk pedig bronzérmes lett. Ez utoljára 1995-ben fordult elő a magyar asztalitenisz sportágban. Én azt gondolom, hogy azért ez a munka látszódik, és a magyar asztaliteniszben vannak feltörekvő tehetségek. Sőt, aki azt gondolja, hogy egy U19-es Eb-t meg tud nyerni, az egy kicsit több is már, mint tehetség. Ott nagyon komoly szintű játékosok vannak, rájuk építve az olimpiai szereplés a végcél. A sportkormányzat és mi is azt szeretnénk, hogy a magyar férfi csapat olimpián szerepelhessen, a nőknél egyéniben, és ugyanígy a férfiaknál a páros számokban ugyancsak. Tehát továbbra is szeretnénk stabil olimpiai résztvevők lenni, a titkos vágyuk pedig az, hogy pontszerzők legyünk, amire a páros versenyszámokban van is reális esélyünk.
- A mi életünkben szerinted reális lehet az, hogy a Klampár-Jónyer-Gergely korszak valamilyen szinten visszaköszönjön? Tehát, miután ez a sportág volt nagyon-nagyon magas szinten Magyarországon, ennek a közelébe még a mi életünkben oda lehet érni?
- Ha vicces akarnék lenni, az függ attól is, hogy meddig élünk. De a viccet félretéve
azok a boldog békeidők, amikor a világranglista első 15 helyezettje közül négy magyar játékos volt a Jónyer, Klampár, Gergely korszakban, nem megfeledkezve Kreisz Tiborról sem, aki az 1979-es phenjani vb-n és később Shanghai-ban is a kínaiakat saját földjükön legyőző csapat tagja volt, ezek nem mostanában jönnek vissza, ez nem reális. Mi azt tűztük ki magunknak, hogy szeretnénk három játékost a TOP 100-ba, és legalább két játékost a TOP50-be eljuttatni. A jelenlegi utánpótlás mezőnyben, többek között a már említett Szántosi Dávid esetében, azért azt gondolom, hogy ennek van realitása.
És még egy mondatot engedj meg Balázs, hogyha már a világbajnokokról beszéltünk: azért azt tudni kell, hogy a Honvéd Szondi kötelékében van egyébként a Kreisz Tibor is, segíti a munkánkat. Az ő fia Kreisz Milán igazolt játékosa a csapatnak, ő egyébként parasportolóként vesz részt a munkában, és jelen pillanatban már paraválogatott. Úgyhogy mondhatjuk azt, hogy a világbajnokokkal szinte napi kapcsolatban vagyok, mert Klampár Tiborral, Jónyer Istvánnal is, és Gergely Gáborral is mostanában már úgy vagyunk, hogy nincs olyan hónap, hogy ne találkoznánk.
- Ami a Szondit illeti, milyen a jövőkép?
- Én bízom benne, hogy ez a jövőkép ez mindenképpen pozitív. Voltak változások, az egyesület egy kiemelt vidéki támogatási programban részt tudott venni. A májusi közgyűlés választott meg a Honvéd Szondi György Sport Egyesület elnökének. Én azt gondolom, hogy egy patinás egyesületről van szó, amely gyakorlatilag benne van a sejtjeiben Székesfehérvárnak, hiszen más sportágakban komoly sikereket ért el nemzetközi szinten is. Birkózásban olimpiai érmeseket, világbajnokot adott Magyarországnak és Székesfehérvárnak, akikre büszkék vagyunk. Tehát azt gondolom, hogy azért ez egy nagy klub. Most más céljaink vannak értelemszerűen a megváltozott körülmények között, ugyanakkor viszont a szakosztályok számát és a szakmai munkát fenn akarjuk tartani. Kifejezett célunk az, és monitoroztuk, hogy mely szakosztályok alkalmasak versenysportra és utánpótlásra, de szeretnénk egy nagyobb tömegbázist kiépítve egy kicsit a tömegsport irányába is elmozdítani a Honvéd Szondi SE-t, mert ez ebből a szempontból egy kicsit itt a városban is hiánypótló, hiszen minden sportegyesület alapvetően minden egyes szakosztályával azon van, hogy a versenysportban jeleskedjen. Mi kiválasztottuk azokat a szakosztályokat, amiket alkalmasnak tartunk erre, de ez nem azt jelenti, hogy a többi szakosztály működését ne támogatnánk. Én most azt gondolom, hogy ebben a pillanatban - a 2025-ös évet biztosan mondhatom, de talán azt is, hogy ameddig én vagyok ennek az egyesületnek az elnöke -, nyilván korlátozottabb keretek között, de stabil lábakon áll ez az egyesület.
- Jelen pillanatban a Szondi elnöke vagy, az országos asztalitenisz szövetség elnökségi tagja, alelnöke, s jól szerepel az asztalitenisz csapat. Ha mindent mérlegre teszel, és az egész pályafutásodat górcső alá vesszük, akkor mondhatjuk, hogy egy elégedett Volsik Tibi ül itt velem szemben?
- Igen, ez a szó jó, hogy elégedett, de nem megelégedett. Ha úgy kérdezed, hogy van-e hiányérzet bennem, nincsen, viszont kifejezetten vannak céljaim, és miután olyan elődök voltak akár szakosztály vezetőként itt, ugye nyilván édesapámat, másrészt a korábbi elnökünket említhetem, én ezt a sportegyesületet tovább szeretném építeni, és úgy, mint ahogy a munkámban, az ügyvédi irodában, vagy az üzleti életben is mozogva, egy picit professzionálisabban gondolkozom. Ez egy társadalmi szervezet, de menedzselésben és mentalitásban egy kicsit professzionálisabbá szeretném tenni, és ha nekem ad majd még ez a közösség legalább két ciklusra mandátumot, akkor én úgy szeretném a második mandátumomat befejezni, hogy egy működő, jövőképpel rendelkező Honvéd Szondi SE-t hagyjak hátra, úgyhogy a klub ne csak az ötvenéves, hanem a száz éves születésnapját is majd annak idején megünnepelhesse. Azt, hogy én megérem-e ezt, vagy nem, nyilván nem tudom, de legalább a falra, az elnökök falára felkerülve, ha valaki ránéz, akkor azt mondta, hogy igen, volt itt sok nagy elnök után is egy olyan személy, aki tett ezért az egyesületért.
