Pauker Kálmán - évtizedek a vármegyei futball szolgálatában
Pauker Kálmán - évtizedek a vármegyei futball szolgálatában
Pauker Kálmán - évtizedek a vármegyei futball szolgálatában- Hogyan, mikor, milyen körülmények között kezdődött a te vonzalmad a sport iránt? Szándékosan nem közvetlenül a focira kérdezek rá, mert tudom, hogy volt közöd a kézilabdához is, és a sportot tekintve "mindenevőnek" számítasz.
- Az általános iskolai tanulmányaimat a Május 1. téren végeztem, és ott a testnevelő tanárom a méltán elismert Tordai Levente volt, aki Székesfehérváron a kézilabda egyik meghonosítójaként is ismert, egyértelműen általa, onnan indult a sport szeretete, illetve akkor még nem voltak tízemeletes épületek a Május 1. téren, a mai Széna téren, így iskola után sok-sok pályát tudtunk kialakítani, és azokon fociztunk. Alapvetően én a tanulásra koncentráltam az iskoláséveim alatt, ezért profi sportoló nem lehettem, a tanulás volt az első. Mindazonáltal a középiskolában is sportoltam, de nem egyesületi keretek között, csak iskolai szinten.
- Összességében elmondhatjuk, hogy igen gazdag volt a pályafutásod a sport tekintetében, ifjabb korodban a pályán, majd már vezetőként, akár az irodában ülve, vagy éppen szervezés közben, ma pedig már, mint mindenevő szurkoló, a nézőtéren?
- Igen, én minden sportot szeretek, s mindig i szerettem. Fehérváron a jégkorong meccseken állandó néző vagyok, de a kosárlabda mérkőzésekre is rendszeresen járok. Most már szerencsére jön velem az unokám is. Régebben jöttek velem a gyerekeim, a fiam meg a lányom, a feleségem is bérletes volt a jégkorong csarnokban. Úgyhogy ehhez egy családi háttér is kell, hogy támogassák azt, amit szeretek, illetve abban is szükséges volt ez, hogy társadalmi funkcióban sportvezetőként a munka mellett is megfeleljek a vállalásaimnak, és én szerencsére ezt a családi hátteret megkaptam a feleségemtől. Most már egyébként jégkorongra is az unokámmal járok, Videoton meccsekre szintén vele, ezt ő is élvezi, meg én is. itt tartunk jelenleg.
- Amikor a vármegyei illetve a városi labdarúgó szövetség kötelékeibe kerültél, ez hogy jött össze, honnan jött az ötlet, vagy egyáltalán, hogy sodródtál erre a területre?
- Ez egy igen érdekes történet. Az, hogy a Vármegyei labdarúgásba kerültem, hogy a Sárvári Pista, az akkori elnök, ugyanúgy mezőgazdász, mint én, és ő kért fel arra, hogy legyek része a Vármegyei labdarúgás vezetésében. Közben a Fehérvári barátaim megkerestek, hogy újra kellene szervezni a városi labdarúgó szövetséget, és ott a közgyűlésen választottak meg elnöknek. Nagyon szép, több évtizede volt az életemnek.
Valamikor 120-130 (!) csapatos, több osztályos kispályás bajnokságunk volt. Ezzel az országban - ha Budapestet leszámítjuk - a vidéki nagyvárosokkal összehasonlítva nálunk indult a legtöbb csapat a bajnokságban. Aztán 2010-ben a városi labdarúgó szövetség integrálódott a Magyar Labdarúgó Szövetségbe, és azóta a vármegyei igazgatóság rendezi a kispályás labdarúgó-bajnokságot is.
Amiben még igazán úttörőnek számítottunk, az a női szakág fellendítése volt. A női futball meghonosításában Fejér-megyének vezérszerep jutott. Az első bajnokságot a hölgyek részére a városi labdarúgó-szövetség írta ki.
- Hogy látod most így nyugdíjasként, jól működik jelenleg a vármegyei labdarúgó szövetség? Schneider Béla igazgatja a napi munkát, Bencsik Pista pedig édesapja nyomdokain járva sportvezetőként, társadalmi elnökként tevékenykedik. Én azt gondolom, hogy vele, velük még te is dolgoztál aktívan, így nyilván van rálátásod a tevékenységre is.
- Mind a kettővel, a Pistával még közel egy időben kerültünk a megyei labdarúgásba. Dolgoztunk a fellebbviteli bizottságban is, együtt voltunk alelnökök. Egy tiszta, új irány alakult ki a labdarúgásban. Korábban a vezetőket úgy választották a megyei csapatok, tehát titkos szavazással lehettél vezető, ha megkaptad a tagoktól a bizalmat. Ez 2010 óta kinevezéses alapon működik. Nem lehet a két elnökséget összehasonlítani. Tehát itt a társadalmi elnökséget is az MLSZ nevezi ki, mint ahogy az igazgatót is. Teljesen más, mint volt 2010 előtt. Pénzügyileg is teljesen más, mert régebben egy szövetség a csapatok nevezési díjából, tagdíjából, meg szponzori pénzekből tartotta fenn magát, most a csapatokat támogatja az MLSZ, a nevezési díjat, a játékvezetői díjat, sok mindent. A napi munkát már annyira nem ismerem, így nem is tudom értékelni, de nem is lenne szerintem etikus.
- Értem én, hogy mindegyik modellnek volt, van előnye, de nyilván azért az áll a szívedhez közelebb, amelyikben még te tevékenykedtél.
- Hozzám mindkettő tényleg közel áll, de a régebbi rendszer valóban a nosztalgia miatt inkább. Viszont anyagilag ez a mostani jobb, stabilabb rendszer, ez kétségtelen. Sokkal több lehetőség van pályázni, mint abban az időben, amikor szponzorokat kellett szerezni, a különböző bajnoki osztályok szponzorokról voltak elnevezve. Ma ez már nem szükséges, mert jut pénz mindenre, de a megyék önállósága teljesen megszűnt, szinte minden megváltozott ezzel.
- Ahogy maga a foci is sokat változott az elmúlt évtizedekben, így például nem lehet összehasonlítani a Karsaiék-féle, majd az UEFA-kupa-döntős Vidit a mostanival, mint ahogy az akkori fiatalításokat sem lehet összevetni a mostanival.
- Valóban.
Fehérváron mindig nagyon sok kiváló játékos volt. Én úgy látom, hogy van ennek is értelme, ennek az úgynevezett fiatalszabálynak. Rengeteg akadémia működik ebben az országban, amelyek pénzhiányban nem szenvednek. A ráfordított anyagi eszköz viszont ma nincs arányban a kinevelt tehetségek számával, tehát az akadémiák nagyon kevés olyan labdarúgót adnak Magyarországnak és a világnak, akik külföldi top csapatokban megállják a helyüket. Szóval ennél lényegesen több magyar fiatalnak kellene szerepelni a Bundesliga vagy a Premier League csapataiban,
vagy teljesen mindegy, hogy hol, abból a összegből, amit ráfordítottunk az akadémiákra, több igazán komoly tehetséget kellene kinevelni. Persze jól tudom, ez nem könnyű manapság. Mindazonáltal tény, hogy az utánpótlás nevelés eredményességén próbálunk már évtizedek óta változtatni, de a végeredmény rendszerint szerény. Nem azt mondom, hogy gyenge, mert az nem lenne jó kifejezés erre, hiszen vannak jó szakembereink, jók a körülmények is, mégis szerény a végeredmény. A másik probléma az, hogy a fiatalokat nagyon nehéz kicsábítani a sportpályára. Itt most mindegy, miről beszélünk, labdarúgásról, kosárlabdáról vagy éppen teniszről, nagyon sok egyéb hatás is éri a mai srácokat, amik a mi fiatalkorunkban nem léteztek, mert bizony akkor még televízió sem volt a legtöbb családnál.
Amikor 1957-ben volt egy magyar-olasz meccs, akkor hatvanhárman (!) jöttünk össze az Álmos vezér utcában mert ott volt valakinek egy kis képernyős televíziója, ez a világ megszűnt.
Tehát nem könnyű a mostani sportvezetőknek oda csábítani a fiatalokat valamelyik sporthoz. És egyre magasabbak a követelmények, tehát azért egy jégkorong meccset végigjátszani 60 perc tiszta játékidővel ahhoz eszméletlen erőnlét kell. Minden tekintetben a játék felgyorsult, nem csak a fociban, a kosárlabdában, a kézilabdában is, a jégkorong is, pedig az eleve egy gyors sport, tehát egyre inkább gladiátorok lesznek a sportolók, nem elég az ügyesség, a technika, gyorsnak, erősnek is kell lenni.
- Ha nem is gladiátori szinten, de mennyire sportos jelenleg a Pauker família?
- A fiunk az idén lesz 50 éves, ő még mindig eljár baráti társasággal focizni terembe. Az unokánk is szeret minden sportot, jégkorong meccsre jár velem, kosárlabda meccsre jár, családi bérletünk van a Videoton stadionban. Ameddig tehetem, addig én ki fogok menni a jégkorongra is, a futballra is, a kosárlabdára is. Kézilabdára régen eljártunk a nejemmel, neki az a kedvenc sportja, átmentünk Veszprémbe is a férfiak meccseire, itthon kijártunk a Cornexi-Alcoa (ma Alba Fehérvár KC) meccsekre.
- Ismerve azt, hogy korábban voltak kisebb-nagyobb egészségügyi gondjaid, fontos kérdés következik: hogy vagy most, Kálmán?
- Jelen pillanatban jól érzem magam. Egy évvel ezelőtt távolították el az epehólyagomat 16 darab kővel, ami sok problémát okozott, ez szerencsére megszűnt, úgyhogy természetesen az étrend is megváltozott, az egyértelmű. Most tehát jól érzem magam, nincsenek panaszaim, régen voltak még kardiológiai problémák is, de most ebben a tekintetben is rendben vagyok, szerencsére.
- Mivel lehetne motiválni a mai fiatalokat, hogy a focit válasszák, ne a számítógépet, a mobilt, az okostelefont, a különféle okos eszközöket? Van-e bármi, amivel lehet szavakban hatni a fiatalokra, hogy igenis próbálják meg a sportot, a focit?
- Jó és egyértelmű válaszom erre sajnos nincs. Talán el lehetne ezt indítani az óvodai vagy az iskolai testnevelésben, tehát ott, minél korábban kellene kezdeni beoltani sporttal a kicsiket.
Ezt az okos, mobil világot megszüntetni sajnos nem lehet. A szülőknek lenne lehetőségük, hogy korlátozzák az időt a gyerekeknek az okoseszközök használatára de kevesen él nekezzel. Igazából sokat gondolkodtam ezen, kiindulva a saját unokámból is, de nem tudom a jó választ, tényleg. Nálunk be van határolva, hogy napi mennyi időt lehet ténykedni az okostelefonon hétközben, hétvégén. Mivel azonban az iskolában is használnak már számítógépet, tabletet, ez nem egyszerű, sőt, szinte lehetetlen.
Szóval nincs jó válaszom erre, de szerintem ma nem sokan tudnának igazán okosat mondani ebben a tekintetben.
- Ha mindent felteszel a mérlegre - és itt nem csak a sportra gondolhatok, munkára, családra, bármire -, amit eddig elértél, akkor mondhatjuk, hogy egy elégedett Pauker Kálmán ül most előttem?
- Igen, mondhatjuk! Én nagyon elégedett vagyok. A szakmámban elég jól teljesítettem, a sportban is, és ezt kitüntetéssel is elismerték. Ha valamit újra lehetne kezdeni, semmit nem változtatnék az eddig életemen. Azt hangsúlyoznám, hogy én a munka mellett voltam sportvezető, főállásban egy termelőszövetkezetnek voltam vezetője, utána vállalkozó, tehát tiszteletdíjat nem kaptam sehol sem a sportban, sem a Fejér megyei szövetségben, sem a városnál, sem az MLSZ-nél. Én úgy érzem, hogy amit lehetett, megtettem, el is ismerték a munkámat. Én nem változtatnék semmit, ha visszamennénk a múltba. De újra kiemelném, hogy ehhez kellett egy komoly családi segítség, háttér, és a feleségem mindig is támogatott ebben, ahogy a gyerekeinket is támogattuk, ők is támogatnak a mai napig bennünket, szóval én nagyon elégedett ember vagyok.
