Tiber Laca hetvenéves
Tiber Laca hetvenéves
Tiber Laca hetvenévesBeszéljünk arról a kisfiúról, aki futballista szeretett volna lenni, aztán megadatott neki, hogy valóban azzá váljon. Milyen volt a gyermekkorod?
Hároméves lehettem, amikor a szüleimtől futball-labdát kaptam. Maroshegyi srác lévén a közeg is adott volt, hiszen ott laktunk a mai Állatkórház helyén lévő grund mellett. Gyakorlatilag ott játszottunk reggeltől estig.
Ma már kevesen emlékeznek rá, de ott volt Maroshegyen a Spartacus, ahol egyszer csak feltűnt egy srác, aki száznál is több gólt lőtt egy idényben.
A megyei első osztályban játszottunk akkor, az ifiben több mint száztíz gólt lőttem, majd tizenhat évesen a felnőtt csapatban ötvenet.
Ezután jött az életedbe egy kék-fehér időszak, a MÁV Előre.
Kiváló futballisták közé kerültem. Egy év alatt lőttem tizennyolc gólt az NB II-ben.
Aztán jött a fiatalemberek akkori sorsa, megjött a behívód, mégpedig az ország legjobb katonacsapatához.
Szentendrén katonáskodtam, a Kossuth KFSE-ben. A legendás Aranycsapat jobbszélsője, Budai Laci bácsi volt az edzőm. Olyan jól ment a játék, hogy a Honvéd vezetői fél év után a Pintér Sanyival együtt átvittek Kispestre.
A katonaság után vissza kellett jönnöd Székesfehérvárra?
Igen, a MÁV Előréhez tértem vissza, a katonaságtól leszerelt futballista köteles volt visszamenni az anyaegyesületéhez.
Onnan egyenes utad vezetett a Videotonhoz?
A MÁV Előrével felkerültünk az NB I/B-be, de a csapat rosszul szerepelt, kieső pozícióban voltunk. A tavaszi szezonban aztán már játszottam, tizenöt mérkőzésen lőttem tíz gólt, de az is kevés volt a bennmaradáshoz. Közben már figyeltek, és kérdezték, volna-e kedvem a Videotonban játszani.
Egyre jobb lett a Vidi, először csak a legjobb vidéki csapat, aztán dobogó, majd jött az 1975-76-os bajnokság, az imádott Kovács Feri bácsival megszerzett ezüstérem.
Egy olyan csapat kezdett el kialakulni a hetvenes évek elején, amely játéktudásban és életkorban is ideális volt.
Olvastam egy szalagcímet: Kalocsai Géza, aki Magyarországon és Lengyelországban is letette névjegyét edzőként, szövetségi kapitányként, azt mondta: „Én Tibert mindig betenném a válogatottba.” Aztán mégsem így történt.
Egy cikkben Szepesi Gyuri bácsi is nyilatkozott rólam. Többek között azt mondta, hogy nekem nem kétszer, hanem minimum ötvenkétszer kellett volna válogatottnak lennem a tehetségem alapján.
1982-et írtunk, és jött a rendkívül méltatlan búcsúd Székesfehérvártól.
Bementem a vezetőkhöz és kérdeztem, milyen perspektíva áll előttem, ha abbahagyom a futballt. Az egyik vezető, aki irányított a klubnál és a gyárban is, azt válaszolta: ha abbahagyom, mehetek a Videotonba dolgozni hattól kettőig, mint mindenki más. Annyira megijedtem ettől, hogy azonnal felhívtam Szőke Miklóst, aki akkor a Siófok edzője volt. Első másodosztályú csapatként megnyertük a Magyar Kupát, a következő évben pedig feljutottunk az első osztályba. Harminchat évesen még játszottam két évet az NB I-ben.
Beszéljünk egy kicsit a srácokról, Krisztiánról és Szabolcsról! Nagyon büszke lehetsz rájuk, annál is inkább, hiszen Krisztiánt tizenöt, míg Szabolcsot négyesztendős kora óta egyedül nevelted.
Miután a házasságom felbomlott, úgy beszéltük meg a volt nejemmel, hogy Krisztián hozzám kerül, mert ő vidékre költözött. Krisztián tizenhárom éves kora óta kijárt a Sóstóra, és én egyengettem a sportpályafutását. Szerettem volna, ha a nyomdokaimba lép. Nagyszerű partner volt ebben, maximálisan élt a lehetőségeivel és a tehetségével. Szabolcsot három és fél éves kora óta nevelem édesanyám segítségével. Ő Krisztiánnál és nálam is tehetségesebb futballista volt, de sajnos volt egy nagy hibája, nem volt meg benne az a kitartás, az az akarat, ami ma már elengedhetetlen. Ettől függetlenül a harmadosztályig ő is eljutott, aztán a sors más irányba terelte. Ennek ellenére neki is teljes az élete.
Boldog vagy, hogy mindig mosolygós szemmel nézel a világra?
Boldog vagyok, de sok mindent másként csinálnék. Volt egy kislányom is, aki a tizenhatodik születésnapja előtt meghalt, kromoszóma-rendellenességgel született. Az ő betegsége kapcsán ismertem meg a beteg gyermekek életét, mindennapjait, és azóta a mai napig, heti rendszerességgel az Ezredéves Készségfejlesztő Iskolába járok foglalkozást tartani. Ha tehetem, kiviszem őket a Videoton-pályára, meccsekre, ők pótolják a lányom hiányát.
