Partly cloudy25 °C
2020. július 4. szombat Ulrik
Menü

Mire emlékszünk az érettségiből?

Mire emlékszünk az érettségiből?
Bolondballagók 2017-ben Székesfehérváron (Fotó: Kiss László)

Huszonkét éve minden májusban, amikor megérzem az orgonaillatot, és közeleg a végzős középiskolások számára az érettségi napja, élesen újraélednek bennem az emlékek. 

Azt mondják, az illatok idézik fel a leginkább a bennünk rejlő egykori érzéseket, benyomásokat, és ez tényleg így van.

Az idő mintha összemenne ilyenkor, mintha csak tegnap jártam volna be Telekis osztálytársaimmal Székesfehérvár utcáit egy éjszakán át, hogy szerenádot adjunk tanárainkat. Aztán úgy két óra alvás után jelmezt öltöttünk és bolondballagóként elözönlöttük a belvárost, az Országalmánál pózoltunk a fényképekhez.

Másnap ünneplőbe öltözve jártuk sorra a virágdíszbe öltözött tantermeket, és valahogy jobban szerettük az iskolát, mint bármikor máskor.  Jöttek a rokonok az ország legtávolabbi szegleteiből is, hogy együtt ünnepeljünk, és vasárnap még kihasználtam az utolsó perceket is a magolásra. Hétfő reggel, emlékszem, anyukám epres tejcsokit csomagolt nekem, és azt mondta, ne izguljak, majd izgul ő helyettem.

Ünnep volt az egész, és arra emlékszem legjobban, mennyire optimista voltam. Úgy éreztem, kinyílik a világ, és bármi valósággá válhat, amiről előtte csak ábrándoztam. (Attól biztos még szebb ez az emlék, hogy tényleg így is lett.)

De már akkor is tudtam, hogy ez azért nem mindenkivel történik így. Ahogy hallgattam a 2020-as fehérvári online ballagáson Cser-Palkovics András polgármester úr beszédét, mosolyogtam, mert felemlegette, hányszor kísérti azóta is álmában az érettségi. Akkor ezek szerint nem vagyok ezzel egyedül.

És elszomorodtam, amikor rádöbbentem, mi mindenről maradnak le az idei érettségizők, hogy nem búcsúzhatnak egymás nyakába borulva diákéveiktől, nem volt szerenád, bolondballagás, nem vonultak közösen végig az öreg tantermeken.

Fáj értük a szívem. De talán jobban sajnálom őket én, mint ők maguk, akik nem is tudják miről maradnak le. Mert az izgatott várakozás, és a jövőbe vetett hit ugyanúgy sajátjuk.

Ahogy bizonyára így volt a maguk módján a nagyszüleimmel is, amikor ők voltak tizenévesek. Érettségim idején, 1998-ban végiggondoltam azt is, milyen lehetett tizennyolc évesnek lenni a nagymamámnak és a nagypapámnak 1941-ben meg 1942-ben, amikor nem az orgonaillatú remény, hanem a háború, a nélkülözés meg a hadifogság határozták meg fiatal éveiket…

Nem tudhatták, mi vár rájuk utána, nem tudom, hitték-e, hogy jön még azután úgy hatvan-hetven év, szorgos munkával eltöltött élet, saját kezükkel felépített házukban, családjuk körében.

De tudták, hogy út csak előre van, rá kell hát lépni bátran, és megtenni mindent, ami tőlük telik.

Ezt kívánom a most érettségiző fiataloknak is: hosszú évtizedeket, valóra vált álmokat, és hitet abban, hogy minden lehetséges!

Ajánlott cikkek

Szólj hozzá!

Most olvassák


Ez van

A hét sztorija

Eseménynaptár