10 hónapnál régebbi cikk

Amikor megcsap a halál szele…
Fehérvár Médiacentrum fotója
pexels.com
Amikor megcsap a halál szele…

Hírszerkesztőként akárhányadik közlekedési balesetet teszem ki az fmc.hu-ra, mindig megfagy bennem a levegő, mert saját magam is megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor egy pillanatra megcsap a halál szele...

Sok évvel ezelőtt talán épp november eleje lehetett, amikor késve indultam egyetemre. Budapest. Reggeli csúcs. A megálló csurig, a villamos késik. Hiába számoltam ki a metrón, épp célfotóval beérek, ha minden klappol.

Féltem a késéstől. Tudtam, a mikroökonómia-gyakorlatvezető nemcsak, hogy maró gúnnyal köszönti azt a kolleginát, aki nem bírt időben felkelni és elindulni, hanem előre ülteti – elvégre ott még van hely – és nagyjából öt percenként kérdez tőle valamit.

Például hogyan mozdul el a a kereslet-kínálat görbe, ha x vagy y változik. Aztán ha rossz a válasz, csak csóválja a fejét, hogy ejnye-ejnye kollegina inkább a büfé-ruhatár szakra kellett volna beiratkozni két megállóval feljebb.

A villamosra sikerült felpréselnem magam. Leszállok. Még két percem van. Már nincsen időm elmenni a zebráig. A síneken keresztül le akarom vágni az utat. Elnézek balra-jobbra. Nem jön a villamos. Az autók állnak a piros lámpánál. Már épp lelépnék, amikor egy pillanatra hátranézek. Hogy miért? Nem tudom. És ekkor a pillanat kitágul.

Tőlem tíz centire elszáguld egy mentőautó.

Én csak állok. Nem hallok, csak tompán érzem, hogy megsuhint a halál szele. Egy tizedmásodpercre nem kapok levegőt, megáll bennem a vér. Mintha nem is két lábbal a járdaszigeten állnék, hanem valahol messze, egy párhuzamos univerzumban.

Közben a lámpa zöldre vált. Megindul a forgalom. Az autók dudálnak. Csilingel a következő villamos. Bámulok a mentőautó után, amit már nem látni. Elnyelte a Szabadság-híd púpja. Én még mindig ott állok a járdaszigeten a betonon. Felnézek az égre és elönt a hála. Magamban elrebegek egy köszönömöt és megindulok a zebra felé.

Ránézek az órámra és tudom, elkéstem. Már nem számít! Tudom, hogy nem fontos. Ettől felbátorodom, és mielőtt bemegyek órára még veszek magamnak egy teát az egyetemi büfében. Jó cukros, citrompótlós, pont amilyen mindig is.

Aztán teljes nyugalommal bekopogok az ajtón, elnézést kérek a késésért és meg sem várom az ejnye kolleginát, magamtól leülök az első sorba...

Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek