A múlt, ami még nem beszél – 2. rész
A múlt, ami még nem beszél – 2. rész
A múlt, ami még nem beszél – 2. részMúlt héten, cikkünk első részében a fehérvári osszárium, a királyi maradványok és a hun sírok kérdései felől indultunk. A régész és történész szakértőinkkel folytatott beszélgetés azonban hamar átfordult abba a tágabb keretbe, amelyben ezek az ügyek értelmezhetők: hogyan látjuk a Kárpát-medence népességtörténetét az avar kortól a honfoglalásig, és mihez kezdjünk a közbeszédben újra és újra felbukkanó „nagy elméletekkel”?
Óriási anyag, kevés összegzés
Szücsi Frigyes szerint jogos a kérdés, van-e a Kárpát-medencére (és azon túlra) kiterjedő, naprakész avar kori „gyűjtőhely”, adatbázis. A régész válasza kijózanító volt: óriási az elmaradás. Az utolsó, a teljes térségre kiterjedő nagy összefoglalás munkálatait 1992-ben zárták le, és 2002-ben jelent meg az a német nyelvű kötet, amely az addig ismert avar kori lelőhelyeket vette számba. A szerkesztést Szentpéteri József végezte, és a munka a mai napig kiindulópont.
Azonban a kilencvenes évektől felpörgő autópálya-építések és más nagyberuházások során elképesztő mennyiségű új lelet került elő. 1992-ig mintegy hatvanezer avar kori temetkezést tartottak számon, ma már csak becslések vannak: hetvenezertől százezerig szóródnak a számok, Szücsi szerint a százezer lehet reálisabb, de nincs olyan átfogó munka, amely ezt ténylegesen vizsgálja. Szentpéteri József próbálkozott pályázatokkal, de nem nyert támogatást. Egy ilyen munka Szücsi Frigyes szerint csak intézményi és anyagi háttérrel, széles szakmai összefogással készülhetne el: nem „egyemberes” feladat.
Több forrás, más korlátok
Szabados György szerint a történészek helyzete más, de nem feltétlenül könnyebb. Az írott források esetében a nagy „információrobbanás” már a 17–18. században lezajlott, azóta inkább „csurrannak-cseppennek” az adatok. Új eredmények ezért gyakran a vitatott adatok újragondolásából születnek. Kiemelte Szádeczky-Kardoss Samu és Olajos Terézia munkásságát: az avar kor írott kútfőiből alaposan jegyzetelt, kommentált gyűjtemény született a 6. századtól a 9. századig, sőt az összeomlás utáni időkig. A régészet regionális finomságokat tud megmutatni, a történettudomány viszont – a források természetéből adódóan – inkább nagyobb ívű jelenségeket ragad meg.
„Részleges eredet”
Egy olvasói kérdésre válaszolva Szabados György azt mondta: a „részleges eredet” nemcsak hunra, avarra, magyarra igaz. Más népeknél is így működik – elég Nagy-Britanniára gondolni, ahol kelta, angolszász, viking és normann rétegek rakódtak egymásra. A Kárpát-medencében különösen nem beszélhetünk homogén eredetről, mert a sztyeppei államalakulatok eleve kevert népességeket fogtak össze. Szabados szerint az etnogenezis nem lineáris történet: nem „őshaza – nyíl – honfoglalás” típusú folyamat, hanem hálózatszerű, több irányban futó mozgások és beolvadások rendszere. Atilla halála után például a hun népesség nem tűnt el, hanem részben Kelet-Európába húzódott vissza, majd egyes csoportjai később az Avar Kaganátusba integrálódtak.
Szücsi Frigyes régészeti oldalról megerősítette: az avar kori leletanyagban egyszerre látszik belső- és közép-ázsiai hagyaték, kelet-európai nomád hatás, helyi késő antik-romanizált örökség és germán elemek jelenléte. A leletek tehát többirányú kulturális kapcsolatrendszert mutatnak.
Juhbőrös temetkezések és a „segédnépek” kérdése
A csákberényi ásatásoknál emlegetett juhbőrös temetkezések kapcsán egy olvasónk provokatív kérdést tett fel: lehet-e, hogy „ellenséges erők” temetőire találtak? Szücsi előbb pontosított: az avarok keleti eredete a Zsuanzsuan Kaganátus térségéhez köthető, de ez nem jelenti, hogy az avarok megegyeznek a zsuanzsuanokkal. A kínai források szerint a zsuanzsuan elitet a türkök módszeresen lemészárolták, az avarok pedig kezdetben a türkök elől menekültek. A kelet-európai nomád csoportok inkább az avarok alávetett szövetségesei, „segédnépei” lettek, de nem „belső ellenségei”. Szücsi szerint a juhbőrös temetkezés nem egyetlen kaukázusi nép sajátossága, hanem a kelet-európai nomád közösségekre általában jellemző. A csákberényi temető részletes feldolgozása még hátravan, de első ránézésre erős kelet-európai kapcsolatok látszanak. Elképzelhető, hogy bizonyos csoportokat az avar hatalom logikája szerint „szétszórtak” a Kárpát-medencében – erre utalhatnak más, gazdag temetők, például a dél-dunántúli Babarcon feltárt temető keleti kapcsolatai is.
Szabados György történészként ehhez annyit tett hozzá, hogy a sztyeppei államokban a csatlakozás nem mindig önkéntes, de nem is mindig egyszerű hódítás. Előfordulhat menekülés és „átállás” is. Példaként a kazár birodalomból kivált kabar közösséget említette, amely a Magyar Nagyfejedelemséghez csatlakozott. A források szerint a magyarok és a kabarok kölcsönösen tanították egymás nyelvét, vagyis a korai magyar államalakulat akár átmenetileg kétnyelvű is lehetett.
A 670 körüli bevándorlási hullámról – László Gyula kettőshonfoglalás-elméletének hátteréről – Szabados úgy beszélt, mint olyan kérdésről, ahol a régészet és a történeti filológia vitázik. Idekapcsolta Kuber történetét is: a források szerint a bolgár fejedelem végül a bizánci világ felé távozott, miközben egyes csoportok a Kárpát-medencében maradhattak. Szabados érdekesnek nevezte azt is, hogy a Képes Krónika a magyarok bejövetelét 677-re keltezi. Szádeczky-Kardoss Samu is felvetette, hogy ez időben megfeleltethető a 670 körüli mozgásoknak.
Hun örökség, bolgárok, Dulo és Gyula
A hun hagyományok és a bolgár uralkodói önmeghatározás kapcsán felmerült: van-e kapcsolat a Dulo név és a magyar gyula méltóságnév között. Szücsi Frigyes felidézte: Németh Gyula turkológus vetette fel a névrokonság lehetőségét, Róna-Tas András pedig a Csodaszarvas-monda Dula alakja és a Dulo név közötti párhuzamot említette. Konkrét, bolgár–magyar közös kutatási projektről Szücsi nem tud.
Szabados György ehhez azt tette hozzá, hogy az írott kútfők köre nagyjából ismert. Új krónikák előkerülhetnek, de ritkán. A mítoszokat pedig – például a Csodaszarvas-mondát – nem „városi legendaként”, hanem identitásalapozó kulturális kincsként érdemes kezelni. Ugyanakkor a monda motívumai több sztyeppei (hun-török) hagyományban is felbukkannak, ami egy tágabb, közös kulturális térre utal.
Illig és a „kitalált középkor”
A közbeszédben újra és újra előkerül Heribert Illig „kitalált középkor” elmélete, amely szerint 614 és 911 között közel háromszáz év „nem létezett”. Szücsi Frigyes szerint ez már megjelenésekor cáfolható volt: Illig állításaival szemben a régészetben nem csak „történeti dátumokra” támaszkodnak. Ha egy avar kori sírban olyan pénzérme kerül elő, amelynek verése egy adott császár uralkodásához köthető, akkor a régészeti környezet (rétegtan, mellékletek, temetőn belüli helyzet) és a numizmatikai keltezés egymást erősíti. Illig logikája szerint például IV. Konstantin érméjének a 670-es, 680-as évekből „nem is szabadna léteznie”, mégis ott van az Ozora környéki fejedelmi rangú közép avar kori sírban – ráadásul olyan összefüggésben, amelyet a régészeti kronológia is erre az időszakra tesz.
Hasonlóan beszédes a Nagy Károly-pénz a pozsonypüspöki avar temetőből: egy „Carolus Rex” feliratú érméről van szó, vagyis a császárrá koronázás előtti időszakból. Ha a 8–9. század „kitalált”, akkor a sírba semmilyen módon nem kerülhetne olyan tárgy, amelyet épp ebben a korszakban vertek. Szücsi ehhez még egy építészeti párhuzamot is hozzátett: az aacheni palotakápolna (a későbbi dóm legkorábbi építési fázisa) a kutatók többsége szerint Nagy Károly korához köthető.
A természettudományos ellenőrzés pedig tovább szűkíti a mozgásteret. A radiokarbon-kormeghatározást Willard Frank Libby 1949-ben dolgozta ki, de az avar kori leletek nagy részét már előtte is helyesen sorolták a korszakba. Amikor a radiokarbon-eredmények megszülettek, nem „szétverték”, hanem megerősítették a régészeti időrendet. Ugyanez igaz a dendrokronológiára is: sem a C-14-es, sem az évgyűrű-időrendben nincs olyan háromszázéves hiátus, amely Illig elképzelését alátámasztaná.
Szabados György erre szokatlanul röviden csak annyit mondott: a véleménye „lesújtó”. Módszertani kifogása szerint Eurázsia történeti terei összefüggnek: latin, görög, arab-perzsa-török, indiai és kínai forráskorpuszt kellene egyszerre „megroppantani”, hogy egy ekkora időszak nyomtalanul kivehető legyen. Ez pedig nem reális feladat.
Források, szemlélet, indulatok
Szabados György szerint a viták egyik oka, hogy az őstörténeti témákhoz a közbeszéd gyakran erős érzelmi töltettel közelít. Ilyenkor könnyű belecsúszni abba a csapdába, hogy „mindenki ért a focihoz is, meg az őstörténethez is”. Pedig a forráscsoportok különböznek: a régészet tárgyi kultúrát, a történettudomány írott kútfőket, a genetika pedig populációs kapcsolatokat tud leírni – és egyik sem képes önmagában „teljes történetet” adni.
Emlékeztetett arra is, hogy már a 18. században volt olyan történetírói szemlélet, amely a hunok, az avarok és a magyarok történetét nem egyetlen, egyenes vonalú fejlődési láncként kezelte. Pray György jezsuita történetíró például a párhuzamos folyamatok gondolatával dolgozott, és amikor megérkeztek hozzá az északi nyelvhasonlítás első adatai, igyekezett az új szempontot beépíteni anélkül, hogy a „fürdővízzel együtt kiöntötte volna a gyereket”. Szabados szerint a 19. század leegyszerűsítő, sokszor ideologikus történetképei – és ezek ellenreakciói – erősen rárakták a terhet a mai vitákra is.
A történész úgy fogalmazott: első lépésként „le kellene higgadni”, és nem azt vizsgálni, melyik előre választott elmélethez milyen ideológia gyártható, hanem azt, hogy a rendelkezésre álló források mire alkalmasak – és mire nem.
A bolgár példa: név, elit, asszimiláció
A bolgár állam történetét Szabados azért hozta fel, mert jó párhuzam az elit és a többségi népesség viszonyára. A korai dunai bolgár államalakulat nem szláv, hanem török eredetű volt, a hunokéval rokon sztyeppei politikai képződmény. A 9. században azonban a többségében szláv népesség – a kereszténység felvételével, keleti rítussal megtámogatva – asszimilálta a neki nevet adó elitet. A név fennmaradt, a nyelv és a kultúra pedig átalakult: ez kézzelfogható példa arra, hogy identitás, nyelv és származás hosszabb távon is elválhat egymástól.
Létezik-e „finnugor elmélet”?
Az utolsó téma a „finnugor elmélet” volt. Szücsi Frigyes szerint a kérdés félrevisz: finnugor nyelvészet létezik, és a nyelvi rokonság kérdését vizsgálja. A nyelv azonban nem azonos a kulturális vagy biológiai eredettel. A hun-avar-magyar történeti hagyomány és a nyelvi rokonság nem szükségképpen egymást kizáró állítások.
Szücsi Frigyes a vita „mesterséges szembeállítását” nevezte a legnagyobb problémának: a „finnugor” szó sokszor úgy hangzik el, mintha valaki ezzel a hun-avar-magyar múltat akarná tagadni, máskor meg úgy, mintha a hun-avar hagyomány automatikusan cáfolná a nyelvészetet. Szerinte előbb meg kell nevezni, miről beszélünk: nyelvről, kultúráról, politikai hagyományról vagy biológiáról.
Szabados György ennél élesebben fogalmazott: az időben rétegezhető nyelvemlékek hiánya miatt a nyelvemléktelen korokra tett állításokat mindig óvatosan kell kezelni. Felidézte a neves orientalista, Sinor Dénes megszívlelendő gondolatát: „Ideiglenesen tegyük fel, hogy volt egyszer egy finnugor, avagy éppenséggel uráli ősnyelv (Ursprache). Mármost ki beszélte a finnugor, avagy uráli ősnyelvet? A válasz egyszerű, ismeretes és számos műben olvasható: a finnugor ősnép (Urvolk) beszélte az egyiket, az uráli ősnép a másikat. De ez az Urvolk honnan származott? De facto azért találtuk ki ezeket a nem létező népeket, hogy legyen kivel beszéltetni a nem létező ősnyelveket.” Szabados szerint ezért a „finnugor” kifejezés történeti-régészeti értelemben már régóta nehezen használható.
Ugyanakkor azt is hangsúlyozta: attól, hogy a nyelvi rokonság kérdése összetett, még abszurd lenne tagadni, hogy a magyar nyelvben vannak olyan párhuzamok, amelyek magyarázatra szorulnak. A magyarság múltja több rétegből áll: vannak uráli nyelvi kapcsolatok, miközben a mítoszkincs és a népzene legerősebb párhuzamai a hun-török kulturális tér felé mutatnak, és közben genetikai vizsgálatok is kimutatnak kelet-európai, belső-ázsiai, Urál-vidéki érintkezéseket. Szabados szerint ezek nem feltétlenül kizárják, hanem inkább kiegészítik egymást – csak a fogalmakat kell rendben tartani.
A beszélgetés végén mindkét szakértő ugyanoda jutott: az őstörténet nem hitvita, hanem forrásmunka. A kérdések jogosak, a válaszok viszont ritkán férnek bele egyetlen jelzőbe.
Szabados György azt is jelezte: a „kitalált középkor” típusú elméletek nem pusztán tévedések, hanem rombolóak is, mert a múlt egy szakaszának eltörlését sugallják, miközben a bizonyítékok sokasága éppen az ellenkező irányba mutat. Szerinte itt már nemcsak szakmai, hanem etikai kérdés is felmerül: mennyire felelős dolog a bizonyítékok figyelmen kívül hagyásával „új történelmet” gyártani?
A beszélgetés egészét végül egy közös alapállás fogta össze. A Kárpát-medence múltja nem egyetlen eredetmonda, és nem is egyetlen tudományág „monopóliuma”. Nyelvi kapcsolatok, kulturális hagyományok, régészeti leletek és természettudományos vizsgálatok együtt adják ki azt a képet, amelyről – jó esetben – annyit mondhatunk: egyre részletesebb, de sosem véglegesen lezárt.
