A múlt, ami még nem beszél – 1. rész
A múlt, ami még nem beszél – 1. rész
A múlt, ami még nem beszél – 1. részÉs közben olvasóink is sorra tették fel kérdéseiket. De vajon mit árul el még a múlt, és mit hallgat el?
Az első epizód rögtön „kijózanító” volt: már jóval korábban, Siklósi Gyula jóvoltából felmerült, hogy a mai Szent István-bazilika alatt Géza nagyfejedelem palotájának építőkövei rejtőzhetnek, ám Reich Szabina régész – kutatásai alapján – a feltárt monumentális csarnokot inkább gazdasági épületként értelmezte. Ettől besűrűsödött a szakma részvétele a sorozatban, és egymás után megkérdőjelezték a gazdasági épület elméletét, hiszen miért is építettek volna a középkorban a belváros legmagasabb pontjára oszlopos csarnokot, ami a gabona tárolását szolgálja? Mondjuk ki, a Reich-féle elmélet miatt feltehetőleg téves következtetéssel indultunk neki a nagy útnak. Talán ezért is fordultunk egyre gyakrabban azokhoz a módszerekhez, amelyek a régészet klasszikus eszközeit természettudományos eljárásokkal egészítik ki: radiokarbon-kormeghatározás, archeogenetika, újabban dendrokronológia – mind ugyanazt a célt szolgálják: hogy pontosabban elhelyezhessük a leleteket az időben.
Az elmúlt év során így jutottunk el Székesfehérvár alapköveitől a honfoglalás bizonytalan és biztos pontjain át az avar kor temetőihez, majd a hun korszak európai jelenlétéhez. Az olvasók kérdései pedig egyre inkább a „forró” témák felé vittek: királyi csontok, hun sírok és az, hogy a modern kutatások mit tudnak ebből megmutatni. A kérdésekre két szakértőtől vártunk választ, akik sorozatunk visszatérő szereplői: Szücsi Frigyestől, a Szent István Király Múzeum régészétől, valamint Szabados Györgytől, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történészétől és a Szent István Király Múzeum történész tanácsadójától.
A kérdések között mi válogattunk: a valóságtól teljesen elrugaszkodó felvetésekkel nem bombáztuk vendégeinket, viszont ahol egy tévhit sokakat megmozgatott, ott kértük a szakembereket, hogy röviden és érthetően tegyék helyre. A cél nem „a vita megnyerése” volt, hanem kapaszkodók adása: mit tudunk biztosan, mit sejtünk, és mi az, amit egyelőre éppen a bizonyítékok hiánya miatt nem érdemes kijelenteni.
Székesfehérvár nem létezik?
A beérkező olvasói kérdések között akadtak egészen szélsőségesek is. Ilyen volt a Pilishez kötött „országalapítás” felvetése, amely szerint Székesfehérvár valójában nem is volt központ, a „valódi” helyszín pedig a Pilisben keresendő. A témát korábban Siklósi Gyula régészprofesszor is tárgyalta: érvelése szerint egy ezer évvel ezelőtti, európai léptékű koronázóváros – a hagyomány szerint több tízezres lakossággal – a Pilis vízellátási viszonyai mellett életképtelen lett volna. A beszélgetésben ezért a valóságtól elrugaszkodó elméletek helyett a bizonyítható, kézzelfogható nyomokra koncentráltunk.
A legtöbb felvetés Székesfehérvárhoz kötődött: az osszárium csontanyagához, a királyi maradványok azonosításához és az archeogenetikai vizsgálatokhoz.
Királyi csontok: hol tart a kutatás?
Szabados György emlékeztetett: a vizsgálatok még a Magyarságkutató Intézet megalakulása előtt indultak. Magyar–német együttműködésben azonosították először III. Béla és Antiókiai Anna genetikai anyagát – maradványaikat 1848 adventjén tárták fel a székesfehérvári Szűz Mária-bazilika romjai között. Azóta további nemzetközi projektek épültek erre.
Szabados György a Magyarságkutató Intézet egyik vitathatatlan eredményének nevezte, hogy igazolták: a Győrben őrzött Szent László-herma koponyája valóban Árpád-házi ereklye, mivel III. Béla távoli férfiági rokona volt Szent Lászlónak (László bátyja, I. Géza király volt III. Béla király ükapja).
A III. Béla mellett feltárt, fiatal Árpád-házi férfi azonosítása viszont ma is vitatott. A genetikai vizsgálatok három különböző azonosítást is adtak: II. (Vak) Béla király, esetleg II. András fia, András herceg, illetve II. Géza király, miközben a fizikai antropológiai adatok mindhárom lehetőséget gyengítik, mert a jelöltek túl idős korban haltak meg a 15-20 évesen elhunyt fiatalhoz képest. A helyzetet tovább nehezíti, hogy az 1848-ban feltárt csontváz koponyája 1883-ra elkallódott...
Szabados egy másik, szintén már publikált ügyet is felidézett: az úgynevezett I/10-es jelű csontvázat, amelyről – sikeres genetikai mintavétel híján – fizikai antropológia és plasztikus arcrekonstrukció alapján kilencvenhárom százalékos valószínűséggel feltételezik, hogy Mátyás királyé lehet, miután az I/10-es csontváz és Corvin János azonosított maradványai között nagyfokú embertani rokonság mutatkozott. „A kilencvenhárom nem nulla, de nem is száz” – figyelmeztetett a történész, vagyis további kutatásokra itt is szükség van.
9–10. századi csontok az osszáriumban
Szücsi Frigyes szerint az osszárium radiokarbon-keltezései azért keltettek külön figyelmet, mert a csontanyag döntő része a fehérvári királyi bazilika környezetéből, különböző korú temetkezésekből került be a közös gyűjteménybe. Ha a 9-10. századi keltezésű maradványok jelenléte megerősítést nyer, az egyrészt arra utalhat, hogy a területen a honfoglalás korában is temetkeztek, másrészt új kérdéseket vet fel arról, melyik réteg melyik feltáráshoz, melyik történeti helyzethez kapcsolható. A régész hangsúlyozta: ezek a következtetések csak akkor vállalhatók, ha a vizsgálatok mintaszáma és dokumentáltsága is eléri a szakmai közléshez szükséges szintet.
Szabados György ehhez hozzátette: a közönség sokszor „egy név–egy csontváz” típusú végső válaszokat vár, miközben a tudomány inkább valószínűségekkel, kizárásokkal, rokonsági hálókkal dolgozik. A királyi bazilika és az osszárium esetében ráadásul a 19. századi feltárások dokumentációja és a későbbi mozgatások, tárolások története is befolyásolja, mit lehet ma biztosan kijelenteni.
Miért nem hallunk „szenzációkról”?
Nézőink jogosan vetették fel: ha áttörés történt volna, azt bizonyára publikálták volna. Szücsi Frigyes régész erre úgy reagált: vannak friss eredmények, csak egyelőre nem etikus róluk beszélni, mert tudományos közlés előtt állnak. Szücsi azt is érzékeltette, hogy a populációgenetikai projektekben a szerepek szétválnak: a régész a lelőhely és a rétegtan, a minták kiválasztása és dokumentálása felől biztosítja a kontrollt. A genetikus a laborban dolgozik, a történész a források és a dinasztikus kapcsolatok felől ad értelmezési keretet. A közlés előtt álló eredményeket ezért nem egy ember „jelenti be”, hanem egy sokszereplős, többszörös ellenőrzési folyamat teszi lehetővé – és vállalhatóvá.
Szücsi Frigyes a Szent István Király Múzeum delegált régész szakértőjeként vett részt a populációgenetikai projektben. Annyit azonban már nyilvánosan is tudni lehet – konferenciákon is elhangzott – hogy a radiokarbon-vizsgálatok alapján az osszárium csontanyagában 9-10. századi maradványok is vannak. Szücsi Frigyes bízik benne, hogy az összegző tanulmány elbírálása után a nagyközönség is képet kap az eredményekről, ám egy többszerzős, angol nyelvű archeogenetikai szaktanulmány „átfutása” gyakran hónapokban, sőt inkább években mérhető.
Nemzetközi projektek, hosszú publikációs utak
Arra a kérdésre, hogyan éli meg egy kutató, hogy közlés előtt nem beszélhet az általa is ismert részeredményekről, Szücsi Frigyes azt mondta: a projekt egyszerre óriási munka és óriási felelősség. Szabados György hozzátette, hogy a vizsgálatok kezdettől fogva nemzetközi együttműködések kertetében zajlottak: az első archeogenetikai cikk magyar–német koprodukció volt, a Göttingeni Egyetem és a Max Planck Intézet részvételével. A következő, az Árpád-ház férfiági rokonságát Eurázsia-szerte feltérképező munka pedig széles nemzetközi összefogásban zajlott, és a kutatás azóta újabb adatokkal bővült.
Szücsi szerint a laikus közönség számára a legnehezebben érthető pont éppen az idő: attól, hogy egy eredmény kutatói körben már ismert, a szakmai közlésig – bírálat, javítások, társszerzők egyeztetései – hosszú hónapok, akár évek is eltelhetnek. Ezért sem meglepő, ha a „nagy bejelentés” késik. Ám közben a háttérben a munka zajlik!
Az osszárium „zűrzavara” és a rendrakás
Felvetettük: ha a csontokat egykor az osszáriumba „beszórták”, miként lehet egy-egy csontvázat újra összerakni. Szücsi Frigyes Éry Kinga antropológus munkáját emelte ki: szerinte ő és kutatótársai amennyire lehetett, rendet tettek a csontanyagban. Bár vannak maradványok, amelyek már nem azonosíthatók, sok esetben mégis centiméteres pontossággal megállapítható, honnan kerültek elő – konkrét feltárásokhoz, sírokhoz köthetők.
Arra is figyelmeztetett, hogy nem minden csontból nyerhető ki értékelhető DNS. Saját példát hozott a csákberényi, aratószérűi temetőből: az agyagos talaj néhány esetben kedvezett a mintavételnek, máskor viszont a DNS olyan mértékben elpusztult, hogy a vizsgálat már nem volt lehetséges. A régészeti minták „együttműködése” nagyban függ attól, milyen környezetben feküdtek évszázadokon, évezredeken át.
Rokonsági hálók és „kontrollminták”
Szabados György felvetette: az archeogenetika egyik esélye a rokonsági hálók felrajzolása. Ha egy-egy uralkodócsaládhoz köthető maradványból értékelhető mintát sikerül nyerni, akkor a rokoni kapcsolatok (és külföldi kontrollminták) segíthetik az azonosítást. Elméletileg a középkori dinasztiák európai kapcsolatrendszere miatt akár külföldi ágakból származó minták is közelebb vihetnek egy-egy kérdés eldöntéséhez – de ehhez először a csontanyag „együttműködésére” van szükség.
Hun sírok igenis vannak!
A hunokkal kapcsolatban több olvasónk is kételkedett: miért beszélünk hun sírokról, sőt vannak-e egyáltalán? Szücsi Frigyes szerint a kijelentés, hogy „nincsenek hun sírok”, nem igaz. Példaként egy, a mai Románia délkeleti részén, Mizil közelében autópálya-építéskor feltárt, fejedelmi rangra utaló, rendkívül gazdag sírt említett, amely több mint száz mellékletet – köztük sok nemesfémtárgyat – tartalmazott.
Arra a kérdésre, hogy ez „egyértelműen hun sír-e”, a régész óvatos volt: a korszakban létezett egy széles körben terjedő „hun jelenség”, divathullám, amit a hunokkal érintkező népek – például germán csoportok – is átvettek. A tárgyi kultúra ezért nem mindig árulja el az eltemetett személy identitását.
Szücsi a „hun jelenséget” nemcsak az öltözetre, hanem a fegyverzetre és a díszítési módokra is kiterjedő egységesülésként írta le. A korszakban – mai szóval – „sikk volt hunnak lenni”: a presztízshez kötődő stíluselemeket a környező közösségek is átvették, ezért egy gazdag sír mellékletei alapján nem mindig dönthető el, hogy hun, hun fennhatóság alatti vagy éppen hun mintákat követő, de más identitású csoport tagját temették-e a feltárt sírba. A régészet így sokszor „kultúráról” tud beszélni, nem pedig népről – és ez az a pont, ahol a genetika, ha működik, kiegészítheti a képet.
Szücsi nem tartja valószínűnek azt a felvetést sem, hogy a hun elit halottait Belső-Ázsiába szállították volna vissza temetkezni. Inkább az a logikus, hogy a Kárpát-medencében temetkeztek. A romániai sírral kapcsolatban felmerült az is, hogy érdemes-e a későbbi magyar uralkodóházakkal összevetni az eredményeket. Szücsi szerint a nagy időbeli távolság miatt indokolt az óvatosság: a rokonsági kapcsolatok lehetősége elméletben nem zárható ki, de a tudományos vizsgálatnak kell előbb megmutatnia, egyáltalán milyen belső-ázsiai, kelet-európai vagy helyi komponensek jelennek meg a mintákban. „Bármi lehetséges – csak nem mindegy, milyen bizonyítékra építjük” – foglalta össze hozzáállását a kérdéshez.
A romániai fejedelmi sír esetében – tudomása szerint – magyar részről felmerült az archeogenetikai vizsgálat felajánlása is, és volt kezdeti román fogadókészség, ám nem világos, hol akadt el a folyamat, pedig két év elteltével már előzetes eredményekre is számítani lehetne.
Tűzimádók, hamvasztás, félrevezető címkék
Egy olvasói felvetés szerint a hunok „tűzimádók” voltak, ezért hamvasztották a halottaikat, csak a „szolganépek” temetkeztek hagyományosan. Szabados György szerint ennek nincs történeti alapja. Megjegyezte: 10. századi muszlim források éppen a magyarokat nevezik tűzimádóknak, miközben a honfoglalás idejéből származó sírok bősége közismert. A temetkezési rítus önmagában nem alkalmas népek azonosítására.
Mit mondhat a genetika – és mit nem?
Szabados György visszatérő figyelmeztetése volt, hogy az archeogenetika nem „fellebbviteli fórum” a régészet vagy a történettudomány felett. Új dimenziót ad, de önmagában nem old meg mindent. Egyrészt a mintaszám – az egykor élt emberekhez képest – alacsony, másrészt a vizsgálatok nem a történeti identitást mérik, hanem biológiai rokonsági és populációs kapcsolatokat.
Szücsi Frigyes ezt a hun korszak kapcsán egy hétköznapi példával is érzékeltette: attól, hogy a ruháink nagy része nem ott készül, ahol élünk, az identitásunk még nem kérdőjeleződik meg. A régészet viszont sokszor „csak” a tárgyi anyagot látja, amely önmagában nem beszél arról, hogy az eltemetett miként határozta meg magát. A genetika ebben annyit tud hozzátenni, hogy a biológiai eredetről pontosabb képet adhat – ha van minta.
Szabados egy látványos dinasztikus példát is említ: az 1196-ban elhunyt III. Béla király külseje északias vonásokat is mutatott (magas termet, hosszú arc), ami az Árpád-ház több irányú európai kapcsolatrendszerével magyarázható. Édesanyja, Eufrozina, aki a Kijevi Rusz vikingeredetű uralkodóházából származott. Oroszul beszélt, de a Rurik-ház csak kétszáz évvel korábban szlávosodott el. Ugyanakkor III. Béla férfiági genetikai vonala Belső-Ázsiába vezet. Mindez nem ellentmondás, hanem példa arra, hogy a származás, a kultúra és a nyelv külön szinteken mozoghat.
A beszélgetés első felének tanulsága így végül ugyanoda futott ki, ahonnan indultunk: a múlt kézzelfogható nyomai (csontok, tárgyak, sírok) egyre többet mondanak, de a bizonyosság ritkán érkezik „egy darabban”. A tudomány inkább lassan, rétegekben rakja össze a képet – és közben a kérdések száma is nő.
