Dolgozz külföldön! – Vagy mégse?
Dolgozz külföldön! – Vagy mégse?
Dolgozz külföldön! – Vagy mégse?- Nagyjából ilyen üzenete van egy olyan hirdetésnek, amely külföldi munkára akarja elcsábítani honfitársainkat. Vajon tényleg kolbászból van a kerítés egy másik országban? S ha igen, nem túl rágós/száraz/csípős/zsíros az a kolbász? – Ennek járunk most utána.
Amikor valaki elégedetlen az életével / munkahelyével / fizetésével / életkörülményeivel, persze, hogy elgondolkozik azon, hogy a hazai munkaerőpiac helyett külföldön keresgéljen. Sokszor hallani, hogy valamelyik ismerősünk, rokonunk Magyarországot elhagyva találta meg a számára tökéletes munkahelyet, amely az elvárásainak megfelelő anyagi javadalmazású és szimpatikus a munkakörülményeket tekintve is.
De, hogy mi a valóság, s mi a kiszínezett rész? Ezt próbáltam meg kideríteni, amikor felkerestem néhány barátomat, hogy mondja el tapasztalatait e témában.
Elsőként az „alapjáraton” Csőszön élő Szalai Gábort kérdeztem meg. Mint mesélte: egy éve dolgozik Németországban, mint kamionsofőr. A kiszámíthatóság és a fix fizetés miatt ment külföldre.
Szalai Gábor kamionsofőrként dolgozik Németországban
„A német mentalitás teljesen más, mint a magyar.” – mondta – „És nem pozitív irányban! Itt nem vesznek emberszámba, ha külföldi vagy, és igyekeznek kihajtani belőled, amit csak lehet. Folyton feszegetik a tűrőképességed határait. Ez egy kiváló önismereti tréning. Legalábbis az én szakmámban. Mindemellett az emberek hozzáállása lazább: a német precizitásból eddig semmit se láttam, de a szabálykövetésük, a „ne kelljen gondolkodni”-elv őrjítő tud lenni. A legemberségesebb munkarend a 3/1 hét, de kevés ilyen hely van. Nem szeretik, ha hazajársz, mármint Magyarországra, azonban az sem jó, ha teljesen kiköltözöl. Az Ausladerek a szükséges rosszak…”
Gábor jelenlegi munkakörülményei jobbak, mit az utolsó magyar munkahelyénél: a gépjárművek felszereltebbek, a telephely is modernebb, s korszerűbb informatikai rendszer könnyíti meg a munkavégzést.
Az egyedülálló csőszi fiatalember szeretne majd hazaköltözni, ha a céljait elérte: ha meglesz a szükséges pénz ahhoz, hogy háza legyen és családot alapíthasson. Most „éves állásban” dolgozik, de ha váltani tudna, akkor olyan konstrukciót szeretne, amely több szabadidőt biztosít számára, s ami mellett hosszabb időre tud hazalátogatni.
Németországi tapasztalatairól beszélgettem a székesfehérvári Pleva Zsuzsannával is.
„Én a jobb élet reményében mentem ki. Először csak ciklusokra, aztán három évre oda is költöztünk. Vágytunk arra, hogy annyi pénzt keressünk, hogy mindenünk meglegyen, amire szükségünk van. Aztán elegünk lett abból, hogy kihasználnak minket, ahogyan minden külföldit, ezért hazajöttünk.” – mondta.
Pleva Zsuzsanna férje és gyermekei körében
Mint mesélte: Egyáltalán nem könnyű máshol élni. Szerette is meg nem is az ottlétet. Dolgozott étteremben, konyhán is. A honvágya végig nagyon nagy volt, s mellette a munka-akarása is, hiszen külföldön mindenki nagyon ki van szolgáltatva a főnökének, nem kap segítséget sehonnan, és senki se akar egy idegen országban munkanélkülivé válni.
Zsuzsi eredetileg Németországban akart családot alapítani, de ez végül nem jött össze. Jelenleg Székesfehérváron él három gyermekével. A nővére viszont most is kint él, az egészségügyben dolgozik, s nagyon nehéz neki. Ápolónő, a férje pedig orvos, akivel két gyermeket nevelnek.
„A testvérem nagyon egyedül van, és nincsen senki se körülötte olyan mentalitással, mit amilyen ő. Sokszor másképp dönt, mint a németek, és alapból is megkülönböztetik, mert külföldi.” – mondta Zsuzsi – „Mi amikor kimentünk, akkor nem volt egyszerű, mert engedély kellett hozzá. Bár a fizetés ott sokkal több, mint itt, de sokkal többet is költesz. Ha többen laktok együtt, akkor több is marad meg hó végén, de ezt a spórolási formát itthon is lehet alkalmazni! Úgy gondolom, ha valaki jobban akar élni, akkor itthon is elérheti azt, amit akar, csak néha egy kicsit tovább tart.”
Ugorjuk egyet a térben, s jöjjön H. Ádám, aki 2012-14. között dolgozott Londonban. A 34 éves székesfehérvári fiatalembernek 2012. táján alakultak úgy a dolgai magánélet és karrier szempontjából is, hogy belevágott a külföldi kalandba - kihasználva az, hogy egyik ismerőse régóta próbálta kicsábítani.
„Mivel eleve egyik haveromhoz mentem ki, jóval könnyebb dolgom volt az elején, mintha egyedül kezdtem volna bele.” – emlékezett vissza –„Az ismerősöm kapcsolatának segítségével a munkakereséssel is nagy szerencsém volt, hiszen szinte azonnal találtam munkát. Ha valaki egyedül megy ki külföldre, jóval több akadállyal kell megküzdenie az elején.”
Ádám egy hotelben tudott elhelyezkedni, mint recepciós. Maga a hely London egyik felkapott belvárosi negyedében, a Soho-ban volt. (Itt a fiatalember gyorsan meg is jegyezte „jótanácsként”, hogy nyelvtudás hiányában senki ne induljon el külföldre dolgozni! Ha valaki nyelvtudás nélkül megy ki, nagyon nehéz dolga lesz, mert nem fog „rendes” munkát kapni.
A hotelben először éjszakai recepciósként alkalmazták, hogy jobban meg tudja szokni a viszonyokat. Aztán fokozatosan egyre több dolgot bíztak rá, s egy idő után már nappal is dolgozhatott.
„Pár év távlatából visszagondolva ez volt a legszórakoztatóbb és legváltozatosabb munkám. Nagyon rendes főnökeim voltak és munkatársaimmal is nagyon jó viszonyt ápoltam, némelyikükkel máig tartom a kapcsolatot. Ami a mentalitást illeti: sokkal lazább, mint itthon. Természetesen a munkát, mint bárhol máshol komolyan kell venni, de sokkal stresszmentesebb, emberközelibb körülményeket biztosítanak kint. Muszáj persze megemlítenem, hogy ezek a saját tapasztalataim, nem minden munkahelyre igazak kint sem, de sosem éreztem azt a stresszt és áskálódást, amit a legtöbb magyar munkahelyemen tapasztaltam. Ami a fizetést illeti, sosem kerestem annyira jól, mint akkoriban, félre is tudtam tenni bőven. Ebből a szempontból nagyon megérte a külföldi élet.”
Ádám szerint ami sok embernek negatívum lehet - főleg az elején – azok a lakhatási viszonyok. Mivel az albérlet rendkívül drága, sok emberrel együtt kell lakni, hogy később előre tudjon a külföldi munkavállaló lépni.
„Amint említettem, a belvárosban dolgoztam, szobát csak igen messze tudtam onnan bérelni, sokszor kész tortúra, 1,5 – 2 órára volt szükségem, hogy bejussak a munkahelyemre. Ezek a kellemetlenségek szinte elkerülhetetlenek az első periódusban. Később beljebb tudtam költözni, kevesebb időt kellett a tömegközlekedéssel tölteni.”
A fiatalember a családjával telefonon és skype-on tartotta a kapcsolatot, s félévenként járt haza. Volt honvágya, de csak 2 évre tervezte ezt a munkát, tehát tudta, hogy nem örökre szól, s ez megkönnyítette a helyzetet.
„Abszolút nem bántam meg, hogy belevágtam az egészbe.” – összegezte Ádám a tapasztalatait – „Megismertem egy teljesem más országot, kultúrát, teljesen más embereket a világ minden tájáról. Közben tudtam pénzt is keresni és megtanultam angolul is, ami rengeteget segített az itthoni munkaerőpiaci visszailleszkedésben. Ha tanácsolhatnám, akkor minden fiatalak azt mondanám, hogy menjen ki 1-2 évre. Nem kell örökre, mert akkor egyre nehezebb lesz visszajönni, de az általam említett időtartam tökéletes arra, hogy segítsen kiszabadulni egy kicsit az itthon mindennapokból és megismerni valami egészen mást. Vannak buktatók, nehézségek, de megéri leküzdeni azokat, mert csak profitálhat belőle az ember. Nekem a 2 év pont elég volt, s jó volt hazajönni. Találtam megfelelő munkát itthon, és a magánéletem is rendeződött. Jelenleg nem is tervezem, hogy újra kimenjek, mert jól érzem magam most a bőrömben.”
A folytatásban még több véleményt / esetet olvashatnak majd!
