Szerinted mire van nagyobb szükség: a folyóírásra vagy a tízujjas gépelésre?Szerinted mire van nagyobb szükség: a folyóírásra vagy a tízujjas gépelésre?
Pár évvel ezelőtt az amerikai államok többségében nem volt kötelező az iskolásoknak megtanulniuk a hagyományos folyóírást. Helyette a tízujjas gépírással ismertették meg a gyerekeket. Az ottani szakemberek ugyanis azt mondták, hogy a jövőben úgyis mindenki valamilyen számítástechnikai eszközön dolgozik, levelezik majd (laptop, tablet), ezért teljesen felesleges a kézzel való írás.
Ennek a következménye lett az, hogy sok amerikai gyerek nem tudta (tudja) elolvasni a folyóírást, és a legtöbben csak nyomtatott betűkkel tudtak (tudnak) írni. És itt jön be az analfabetizmus fogalma. Az elsődleges analfabetizmus azt jelenti, hogy az egyén nem tud írni és olvasni. A másodlagos analfabéta az, aki tanulta az írást és az olvasást, de elfelejtette azt a sok telefon- és számítógép használat miatt. (Régebben ennek fő oka a rádió, a televízió és a telefon elterjedése volt.)
Félanalfabétának azt neveztük régen, aki tudott olvasni, de nem tudott írni. Ma arra használjuk ezt a jelzőt, aki tudni írni és olvasni, de csak minimálisan, nem ismer minden betűt, esetleg csupán a nevét tudja leírni. A funkcionális analfabéta pedig az, aki tud írni és olvasni, ám nagyon rosszul. Képes például kibetűzni egy használati útmutatót, de nem érti azt meg. Tehát hiába olvasna el egy könyvet, az nem okozna örömet, élményt számára – és ez a további tanulásban is akadályozza, hiszen nem tudja felfogni a leírt szöveget.
A már említett amerikai gyerekeket viszont kérdés, hogy minek is nevezzük? Hiszen ők nem felejtettek el semmit – hiszen nem is tanították meg őket kézi folyóírásra, a géppel írt szöveget viszont el tudják olvasni, értelmezni, és írni is tudnak – géppel.
Ők azok, akik számítógép nélkül nem képesek írásban kommunikálni senkivel – sem hivatalos papírokat kitölteni. Ez pedig nagyban megnehezíti a hivatali ügyintézéseket, kérvények beadását is. Kézzel írni azért is fontos, mert nem mindig szaladgálunk laptoppal, és ha áramszünet van, akkor sem áll meg az élet, ha van ceruza és papír a közelünkben. (És az mindig akad.)
A negatív tendenciákat felismerve – jó néhány év kihagyás után – szerencsére kezd visszatérni az USA iskoláiban a folyóírás tanítása. Alabama és Louisiana 2016-ban törvényben tette kötelezővé, hogy az általános iskolákban tanítsák a folyóírást, s ehhez 14 állam csatlakozott. Többek között New York város iskoláiban is tollat vett a kezébe 2016 őszén 1,1 millió diák – akik épp akkor léptek a harmadik osztályba.
A folyóírás persze nemcsak „technikai” szempontból fontos, hanem azért is, mert a kézírás megtanulása sokféle összetett képességet fejleszt. Sokkal több képesség és készség együttes alkalmazása szükséges ahhoz, hogy kézzel írjunk, mintha tíz ujjal gépelnénk.
A folyóírás megtanulása során erősödik a kezünk és a szemünk összehangolt mozgása is. Fejlődnek az agyi idegpályák, a térérzékelés és a kéz finommotorikája (ahogy a csukló és az ujjak mozognak). Javul a ritmusérzék (ahogyan váltakozik a lendület és a fékezés), és az ábrázolási készség is magasabb szintre lép.
Amikor kézzel írunk, egyszerre figyelünk a szöveg tartalmára és a kivitelezésre is. Így több agyi terület dolgozik egyszerre, és nagyobb a kognitív kihívás. Összetett és koncentrált gondolkozás szükséges ilyenkor, hiszen előre átgondoljuk, hogy mit fogunk papírra vetni, magunkban megfogalmazzuk, keretbe öntjük a mondanivalót (figyelünk rá, hogy legyen eleje, vége, és a lényeg se vesszen el), és közben arra is ügyelünk, hogy a stílusunk és a szóhasználatunk megfelelő legyen. Amikor pedig azt is szem előtt tartjuk, hogy áttekinthető legyen az írás, akkor a térbeli orientáció és az esztétikai érzék sem pihenhet.
Kézzel íráskor tudjuk előre, hogy nem lehet törölni, mint a számítógépen, hanem maradandó nyoma lesz annak, ami a papírra került. Ezért sokkal nagyobb a felelősségünk is. Itt nem gondolhatjuk meg magunkat! Vagy ha igen, akkor a „mű” esztétikailag nem lesz számunkra tetsző (a sok áthúzás miatt).
Mivel alaposan át kell gondolnunk, hogy mit írunk le, ezért a memóriánk is javul. Aki nem ír kézzel, annak nem is fejlődik olyan jól az emlékezőtehetsége. Sőt, aki kézzel ír, az kreatívabb is, mert az alkotókészség nagyban függ a memóriától. A kézírás a verbális kifejezőkészséget, a kommunikációt is fejleszti.
Az írásunk olyan, mint amilyenek mi magunk vagyunk: teljesen egyedi. Tükrözi a személyiségünket, a hangulatunkat, az érzelmeinket, és a személyiségünk fejlődése is látható a különböző időszakokban készült írásainkat összevetve. – Az újságírók sem ugyanúgy írnak 18 évesen, mint 40 felett, ám a sajátos stílus, az egyénre jellemző szóhasználat, fordulatok megkülönböztetik a zsurnalisztákat (ha az olvasó ráérez a szövegek ízére és nem felületesen szemléli).
Nemrég írtam a szabad asszociációs írástréningről. Akkor megemlítettem, hogy a szabad írás (freeform writing) egy viszonylag ismert módszer, melynek szóbeli változatát Freud vezette be a pszichoterápiába szabad asszociáció néven. Az írás kapcsán ennek a módszernek abban van jelentősége, hogy használatával az íráskészség fejlesztése a képzelet felszabadításával együtt valósul meg. A nyelv technikai kérdései mellett a képzelőerő és az egyén belső világa lesz fontos, ennek a belső világnak az írásgyakorlatok során történő megragadása és artikulálása.
A csoportos írásgyakorlat egy több összetevős közös munka. Nélkülözhetetlen benne a csoport mint megfigyelő és befogadó közeg, a szövegalkotó, és a gyakorlatot vezető tanár, aki meghatározott szempontok alapján mozgásba hozza az író és a csoport tagjai között a létrejött szöveget.
S ki mástól is kérhettem volna véleményt a kézzel írás – kontra géppel írás témakörben, mint egy ilyen írástréner-vezetőt?
Toldi Veronika
„Az írásgyakorlatokon mindig kézzel írunk. Ez nagyon fontos. Szintén abban erősít meg, hogy fizikailag csinálom, alkotom, formálom a szöveget és ezzel a világomat is.” – mondta Toldi Veronika – „A kézzel való írás le is képezi nyomban azt a belső történetet, ahogy valami szellemi - betűről betűre - megtestesül a papíron. Külön fontosak az áthúzások, a firkálások, a beleírások. Ezekkel együtt lesz teljessé a kész írásmű. Hozzátartoznak ahhoz megértési folyamathoz, amely írás közben kibomlik és szétszálazódik. Azt is szoktam kérni, hogy a résztvevők mutassák meg az üres lapot, ahogyan az feladatról feladatra teleíródik, mert ez sem mindegy – ki hogyan tölti ki a számára adott teret. Mint ahogy az sem, hogy mi lett áthúzva vagy besatírozva – tehát a felolvasás során gyakran kérem, hogy az áthúzott részt is olvassák fel, hiszen ezek mind a kész szöveg megszületésének a stációi.”
A szabad asszociációs írásgyakorlatok során tehát szabadon lehet firkálni, javítani – hiszen a belső történetek árnyalt kibontása és megragadása ezeken a botorkáló próbálgatásokon keresztül valósul meg a legpontosabban. Viszont itt is fontos a folyóírás! Az írás támogatja a személyiséget, képes növelni az önbizalmat.
„A gyakorlatok személyiséget támogató, erősítő aspektusai legérzékenyebben a csoport közös megéléseiben ragadhatók meg. Az írásos feladatok során a résztvevők ráébrednek, hogy a félelmek, a bénultság vagy a saját hangunktól való rémület mindannyiukat szorongató gátlások, majd az ezzel való megbirkózás nehézségei mélyen együttérző és támogató közösséggé kovácsolják őket. Ez az átváltozás fontos része annak a személyes átalakulásnak, amely a nyelvvel való találkozás során létrejön. Az egyéni szövegekre kapott visszajelzések erősítik és felnagyítják a szövegíró által megalkotott képzeletbeli valóságot, amely éppen ezzel a gesztussal válik átemelhetővé a köznapi valóságba.” – osztotta meg a tapasztalatait a tanárnő.
„A jelenben lenni, a minket érő dolgokra reflektálni, a létezésben megerősödni és kiteljesedni írva és olvasva lehet.” (Toldi Veronika)
Bár sokan úgy gondolják, hogy az írás segít a traumák feldolgozásában, ez így nem egészen igaz, legalábbis nem abban az értelemben, amit feldolgozás alatt értünk. Veronika szerint nincs olyan, hogy egy minket ért traumát egyszer s mindenkorra feldolgozunk, kipipálunk, elfelejtünk. Nincs olyan, hogy túl vagyunk rajta. Nem leszünk túl. Az írás olyasmi, ami felszínre hozza és mozgásban tartja a fájdalmainkat, a lét- és halálfélelmünket, a szorongásainkat. Így lehet kibírni őket, együtt maradni velük, és nem azon küzdeni, hogy elfelejtsük, hanem azon dolgozni, hogy valamire használjuk a jelenlétüket
Veronika számára a szabad asszociációs írásgyakorlatok tanítása ugyanolyan élmény, mint a résztvevőknek. Egyrészt ő maga is gyakran átéli az írás görcsét, benne is számtalan gátlás van, ha írnia kell, másrészt ő is szerves részét képezi a csoportnak, része annak a történetnek, amely a csoport tagjai között bomlik ki. Számára a legnagyobb kihívás az, hogy minden egyes csoport önálló, külön világ, saját struktúrával és dinamikával. Nincs kifejezett modell arra vonatkozóan, hogy mikor mit kell tenni vagy mondani. Adott pillanatban dől el, és a csoport arculata határozza meg, hol kell kérdeznie, visszakérdeznie, elismételnie egy mondatot, lelassíttatni, pontosítani egy mozdulatot.
És, hogy mit gondol a tréner a „mai fiatalok” kommunikációjáról?
„Ők folyton írnak. Szinte folyamatos, állandó kommunikációban vannak, chatelnek, sms-eznek, és ehhez egy sajátos, rövidítésekkel, hangulatjelekkel, csoportnyelvi elemekkel teli nyelvet használnak. A napokban jött hozzám valaki, és megbeszéltünk, hogy előtte e-mailen átküld néhány gondolatot. Amikor leült elém, ezt mondta: „Tudom, megbeszéltük, hogy írok neked, de úgy döntöttem, nem írok, hanem jövök és elmondom. A barátaimmal egész nap írunk egymásnak, és ezt úgy hívjuk „beszélünk”. De ez nem beszéd, és nincs köze a valódi kommunikációhoz. Ezt onnan tudom, hogy amikor személyesen meg kell szólalnom, egyre többször elönt a rémület, képes leszek-e összefüggően beszélni arról, amit gondolok.” Az olvasással nagyjából ugyanez van. Közben pedig nagyon fontos lenne tudatosítani, hogy a jelenben lenni, a minket érő dolgokra reflektálni, a létezésben megerősödni és kiteljesedni írva és olvasva lehet.”
