Tényleg ne nézzen tévét a gyerek?
Tényleg ne nézzen tévét a gyerek?
Tényleg ne nézzen tévét a gyerek?Egyszer csak feldobta a Facebook hírfolyam - egy háromgyermekes ismerősöm által megosztva - Roald Dahl Tanács a televíziózással kapcsolatban című versét, mely óva int attól, hogy valaha a közelébe engedjük gyermekeinket a tévékészüléknek.
Rendesen beleégett az agyamba egyébként Váci Mihálynak - a szintén a televíziózás káros hatásait taglaló - Komfortos mindenség című verse is. „Ülnek derengő négyzet előtt, az egyre csenevészebb agyvelők.” - írta.
Ezek kapcsán elgondokoztam – sokadszor – hogyan is lehet ezt jól csinálni. Hol van a helye a televíziónak egy mai gyerek életében?
Majdnem hatévesemmel kiskora óta átlagos hétköznapokon órák hosszat barangolunk a parkban, időtlenül, megbámulva minden csigát, összegyűjtve az összes falevelet, botot és kavicsot. Óvoda után télen-nyáron ha jó az idő, kergetőzik és mászókázik a barátaival a játszótéren. A bevásárlás is játék: segíthet bepakolni a bevásárlókocsit a boltban, meg utána kipakolni a szalagra mindent. Könyvtárba járunk (ahol órákig képes az ölemben ülve hallgatni egyik mesekönyvet a másik után), meg zöldségesbe, meg postára. Otthon társasjátékozunk, kártyázunk is már.
Teadélutánt játszunk a babáival, meg óvodásat, állatkerteset a plüssállatokkal. Bunkert építünk székekből, plédekből és párnákból.
Gyurmázunk, festünk, ragasztunk, rajzolunk és színezünk – imádja saját készítésű ajándékokkal meglepni a szeretteit. Csillámos körömlakkal befestjük az utcán talált nagy kavicsokat. Fodrászosat meg doktor néniset játszunk. Jelmezekbe öltözik és kis műsort ad nekünk. Segít felmosni a saját kis vödrével meg felmosójával. Sötétedéskor előszedjük a diavetítőt levetítjük a régi kedvenc diafilmeket. Nyakig lisztesen-maszatosan süteményt sütünk együtt a konyhában. Kandallót készítünk cipősdobozokból meg tapétából, és annak a fényénél üldögélve mesét olvasunk meg foglalkoztató füzeteket lapozgatunk. És mégis, mégis, megannyi végtelennek tűnő tartalmas elfoglaltság mellett is: jut idő minden este fürdés előtt megnézni a kedvenc meséit a tévében. Urambocsá, esős vasárnap délutánokon családi mesemozizást is tartani!
Hogy félek-e attól, hogy a tévé káros hatással lesz az agyára? Persze! (Amikor megszületett, még a gyerekorvost is megkérdeztem, bekapcsolhatom-e a tévét, amikor bent van a baba a szobában.) Ahogy attól is félek, hogy a mikrohullámú sütő sugaraitól meg a mobiltelefontól lesz valami bajunk, és hogy a kedvenc joghurtunk, kekszeink vagy felvágottjaink miből készültek, mivel etették az asztalunkra kerülő csirkét, mivel permetezték a zöldséget, nem leszünk-e betegek az ételektől, amiket megeszünk? Mennyire ártalmas hosszú távon az idegrendszerünkre a betonépületek rezgése, meg a zaj, amit az egyre növekvő gépjárműforgalom is okoz? Hogy elég tiszta-e a levegő, amit belélegzünk? Hogy ha autóba szállunk, biztonságban elérjük-e az úticélunkat?
De itt élünk, ebben a korban, ebben a civilizációban. Bár olykor szívesen elvonulnék valami kis görög hegyi faluba, ahol csak kecskék meg narancsfák vannak (igen, úgy, mint Donna a Mamma, miá!-ban).
De itt, a mi világunkban adott veszélyeknek vagyunk kitéve, és adott lehetőségeink vannak a kényelmes és szórakoztató életvitelre.
A gyerekünk barátai az óvodában a kedvenc meséiket játsszák el közösen, amiket előző este láttak a mesecsatornán. Ebből pont ő maradjon ki? Ily módon közösségépítő ereje is van a képernyőnek. Mi felnőttek is tájékozódunk a televízióból, világot látunk rajta keresztül és kikapcsolódunk vele. Sorozatmaratonokat rendezünk (rendeznénk, ha nem aludnánk el rajta).
Szóval képmutatás lenne azt állítani, hogy csak úgy ki lehet zárni a tévézést az életünkből. (És azt, hogy történetesen egy televíziós szerkesztőséggel együttműködve végzem a munkámat, még nem is említettem.)
Megválaszolva tehát az elején feltett kérdésemet: hol van hát jó helyen a televízió egy mai gyerek életében? Röviden szólva: megfelelő korlátok között.
