Hát egy ilyen városban élünk...Hát egy ilyen városban élünk...
Több mint húsz éve költöztem el először Fehérvárról, de azóta is egy különös, kétlaki életet élek. Akárhol vagyok, időnként egyszerűen muszáj hazajönni. Ahogy az autó beér az M7-esről a Budai útra, és feltűnnek a mezőgazdasági földeken túl a gyárak fényei, az valahogy mindig megnyugtat. Hazaértem. Így történt ez múlt vasárnap este is.
Miközben tompán végigcsorogtam a várost átszelő négysávoson, bőven volt időm megnézni az utat szegélyező házakat. A legtöbb helyen már nyoma sincs a karácsonynak: se egy fa, se egy égősor. Január vége felé már olyan távolinak tűnik az a decemberi néhány nap. Közben folyamatosan szól a háttérben a rádió, a hírolvasó darálja a legfrissebbeket. Aztán zene.
Az a nem egész tíz perc, amíg a Budai lejárótól eljutok a Vízivárosig, felér egy relaxációs gyakorlatsorral. Érezhetően lelassulok, a főváros lüktetése már Budaörsnél elkezdett lekopni rólam. A négyemeletesek közti parkolóban pedig nem is gondolok már arra, honnan indultam egy órával ezelőtt. Amikor leállítom a kocsi motorját, elhalkul a rádió, a kijárási korlátozás miatt szinte teljesen üres vasárnap este a környék. Szeretem ezt a csendet. A hazaérés csendje. Ilyenkor mindig ülök egy-két percet az autóban, mielőtt elindulok.
Sok a cuccom, külön ki kell találni, hogy mit hova pakolok. Jó lenne egy körben felvinni mindent, nem akarok kétszer fordulni. Hideg van, és egyébként is minél előbb lazulni akarok. Felteszem a kocsi tetejére a fülhallgatóm fekete dobozát, a töltőkábelt, közben pedig megpróbálom összematekozni, hogy minden beférjen a hátizsákba. Aztán elindulok. Lift, emelet, kopogás, szia, kézmosás, hogy vagy, és te? Még valamennyit dolgozni is kell, aztán jöhet a vacsora.
A hétfő reggel egy állandó kapkodás. Lassan két éve nem tudom helyesen belőni, hogy mennyi idő is kell pontosan a reggelire, a tusolásra, az öltözésre, az elindulásra, végül pedig a szerkesztőségbe érkezésre. Állandó késő vagyok, persze nem órákat, csak perceket. Már akkor tudom minden hétfő reggel, hogy ezt a csatát ismét elvesztettem, amikor még bele sem fogtam a műveletbe. De ez a hétfő más volt: elhatároztam, hogy nem kések el, csak az elindulásig jussak el nagyjából a terv szerint, onnan már nem lesz gond.
Amikor az autóhoz értem, szabályosan a földbe gyökerezett a lábam. A fehér kocsi tetején virít a tegnap ott felejtett fekete doboz, benne a kis fülhallgatókkal. A doboztól nem messze a kocsi tetején ott van a pepita kábel is. Az azonnali "b**** meg, Gábor, hogy lehettél ennyire hülye?" érzés helyébe egy furcsa boldogság lépett. Nem lopták el a cuccaimat! Vagyis nem is lopás lett volna, hanem valami más. Mondjuk megtalálás. Persze karantén van, meg január is, este nyolc után csak a kutyások mozognak a környéken, de akkor is: ez a kis doboz meg a kábel baromi feltűnő volt, pláne a fehér autó tetején.
De senki nem érezte azt, hogy közelebbről is megvizsgálja, aztán amikor látja, hogy egyébként kifejezetten nem olcsó holmikra bukkant, végül zsebre is vágja.
Nem azért voltam elsősorban boldog, hogy megvannak a cuccaim. Ezek ugyanis pótolható dolgok, és még ha el is tűntek volna, utólag beszerezhető tárgyakról van szó. Sokkal inkább annak örültem, hogy még ha látta is valaki(k), nem vette el, ami nem az övé. És mindez itthon, az én városomban történt! Velem!
Egy pillanatra azt éreztem, hogy ez az a város, ahol mindig is élni akartam.
