Borostyán Lajos: Szerettem volna testnevelő tanárként és tornaedzőként is bizonyítani
Borostyán Lajos: Szerettem volna testnevelő tanárként és tornaedzőként is bizonyítani
Borostyán Lajos: Szerettem volna testnevelő tanárként és tornaedzőként is bizonyítani– Hol, mikor és milyen körülmények között kezdődött a kapcsolatod a sporttal, Lajos?
- Már gimnazista koromban elköteleződtem a sport iránt. Egészen fiatalon eldöntöttem, hogy testnevelő tanár szeretnék lenni, így jelentkeztem is a Testnevelési Főiskolára, ahová elsőre felvettek. A Pusztaszabolcsi gimnáziumba jártam, de már ekkor szoros kapcsolat fűzött Fehérvárhoz, ahol mentorom, edzőm és segítőm, Schermann Ede bácsi irányította az utamat. A főiskola elvégzése után 1981-ben kerültem Székesfehérvárra, azóta is itt élek és dolgozom.
– Maradjunk még egy kicsit a kezdeteknél. Gyerekként mi volt az első sportág, amivel megismerkedtél?
- Mivel pusztaszabolcsi srác voltam, természetesen az első élményeim az utcai focizásokhoz kötődnek. Később azonban a torna és a kosárlabda keltette fel az érdeklődésemet. Mindkettőt komolyan űztem, és egészen jó eredményeket értem el.
– Milyen eredményekről beszélünk pontosan?
- Ifi II-ben versenyeztem
tornában, vidéki, országos, valamint budapesti versenyeket is nyertem. Kosárlabdában gimnazista koromban NB III-ban játszottam, ami abban az időben nagy dolognak számított.
Pusztaszabolcsról Fehérvárra jártunk mérkőzésekre, ahol erős csapatok ellen is szoros meccseket tudtunk vívni.
– Úgy alakult, hogy hamarosan már nem csak meccsekre jártál Székesfehérvárra, ide kerültél a munka frontján, és itt is ragadtál. Hogyan alakult ez így?
- Ahogy említettem, 1981-ben kerültem Székesfehérvárra. Nagyon szerettem volna testnevelő tanárként és tornaedzőként is bizonyítani. Az Ybl Miklós szakközépiskolában kezdtem, ahol kiváló kollégákkal dolgozhattam együtt. Már akkor is komoly eredményeket értünk el a diákokkal: több alkalommal országos második helyet szereztünk C-kategóriában. Emellett
a Köfém Sportklubnál is dolgoztam, ahol serdülő másodosztályban versenyeztek a tanítványaim, nem is eredménytelenül, itt is számos országos döntőn vettünk részt.
Nagy szerencsém volt, mert kiváló elődök után kerültem oda, dr. Ágfalvi Mihályné helyét vettem át, és kollégám volt Kürti Csaba, aki sajnos fiatalon elhunyt. Ő kosárlabdát és atlétikát tanított, és rengeteget tanultunk egymástól. Az Ybl-ben több alkalommal a megye legjobb diáksportköre lettünk. A mérkőzéseinkre százával jöttek a diákok, fantasztikus hangulat uralkodott az iskolában.
– Annak ellenére, hogy torna és kosárlabda centrikus voltál elsődlegesen, mégis sikerült - ahogy én emlékszem a tevékenységedre - több más sportágban is szép eredményeket elérni a tanítványaiddal.
- Valóban, hat-hét évig tanítottam az Ybl-ben, majd átkerültem az I. István Középiskolába, ahol egészen a nyugdíjazásomig dolgoztam. Rengeteg versenyen vettünk részt: atlétikában országos bajnoki címeket nyertünk egyéniben és váltóban, kosárlabdában több országos döntőn szerepeltünk. A városban két nagy versenyrendszer működött, a diákolimpia és az alapfokú versenysorozat. Ez utóbbiban gyakorlatilag nem volt olyan sportág, amiben ne indultunk volna. Labdarúgás, Floorball, úszás, mindenben kipróbáltuk magunkat, és rendre szép eredményeket hoztunk Fehérvárnak.
– A közelmúltban egy rangos elismerést is kaptál. Hogyan fogadtad a hírt?
- Boldogan, izgatottan.
Amikor megérkezett az e-mail, hogy "Székesfehérvár Oktatásáért" díjat kapok, először alig hittem el. Aztán, ahogy telt az idő, egyre inkább tudatosult bennem, hogy ez valóban megtörténik. Nagyon büszke vagyok rá, mert ez a díj nemcsak a sportmunkámat, hanem a pedagógusi, nevelői tevékenységemet is elismeri.
2014-ben mestertanári minősítést is szereztem, és szaktanácsadóként más testnevelő tanároknak próbáltam segíteni, nem bírálni, hanem támogatni. Emellett több évtizede dolgozom emelt szintű testnevelésvizsgák elnökeként, ezt a tevékenységet a mai napig folytatom.
– Díjak ide, kitüntetések oda, a legszebb elismerés egy testnevelőnek, egy tanárnak mégis az, amikor a volt tanítványok keresnek meg. Ez gyakran megesik veled?
- Igen. Így van. Megható, hogy mennyien írtak, hívtak, gratuláltak legutóbb is a díj kapcsán. Régi tanítványok, kollégák, testnevelő tanárok, ismerősök, rengeteg szeretetet kaptam. Nemrég például az első osztályom, amelyet 1981-ben tanítottam az Ybl-ben, osztálytalálkozót szervezett, és engem is meghívtak. Több egykori tornász tanítványom is eljött, fantasztikus élmény volt. Az ölelések, a kedves szavak, a meghatottság mindent elmondtak. Az osztályfőnökön kívül én voltam az egyetlen tanár, akit meghívtak, ami külön megtiszteltetést jelentett nekem.
– Meddig lehet ezt a hivatást folytatni? Kérdezem ezt azért is, mert bár már nyugdíjas vagy, nem tudlak elképzelni úgy, hogy ülsz otthon vagy a hétvégi ház udvarán és elégedetten figyeled a madarak szárnycsapásait vagy a fű növekedését...
- Hát, igen, ezt jól eltaláltad. A testnevelésből, a mozgásból nem lehet „kiszállni”. Jólesik, hogy az érettségi vizsgák révén továbbra is részt veszek a szakmai életben. A mozgás szeretetét most már az unokáimnak próbálom átadni: három iker kislány kézilabdázik, a kisfiú jégkorongozik. Büszke vagyok rájuk, és persze a fiaimra is, akik mindketten válogatott jégkorongozók voltak. A nagyobbik, Gergő, éveken át játszott a Volánban, és a mai napig minden meccsére kimegyek. Néha adok egy-két tanácsot is, biztatás formájában, persze némi kritikával fűszerezve...
– Ha visszatekintesz a pályádra és mérleget vonsz, elégedett lehetsz?
- Azt hiszem, igen. A sors megadta nekem, hogy azt csinálhassam, amit igazán szeretek.
Nem hiszem, hogy bármiben jobban kiteljesedhettem volna, mint ebben a hivatásban. Amikor 2023-ban nyugdíjba mentem, megkaptam a Magyar Diáksportért emlékplakettet is, amit államtitkár úr adott át. Ezután pedig a "Székesfehérvár Oktatásáért" díj már valóban a hab a tortán.
Szóval teljes mértékben elégedett lehetek.
– Mit üzennél a fiatalabb kollégáknak, akik már a pályán vannak, de talán kicsit bizonytalanok, vagy éppen csábítják őket másfelé, hogy miért érdemes ezen a pályán végig menni?
- Azt tanácsolom, legyenek céljaik és törekedjenek eredményekre. A testnevelő tanár alapvetően oktat, de szerintem mindig érdemes ennél többet nyújtani: versenyeztetni, motiválni, közösséget építeni. A diáksport számomra mindig is az egyik legfontosabb volt, és ezt szeretném továbbadni. Nemrég a Teleki Gimnáziumban, a Hortobágyi Ferenc testnevelő tanár emlékére rendezett megemlékezésen is erről beszéltem. Ő is példakép volt, nemcsak tanított, hanem élt a sportért, a gyerekekért. Én is ezt üzenem a fiataloknak, hogy ne csak tanítsanak, hanem szerettessék meg a mozgást, szervezzenek táborokat, versenyeket, legyenek aktívak. 1990-től több mint harminc évig vezettem a városi középiskolai testnevelő tanárok szakmai fórumát, ahol mindig összefogtunk a sport érdekében. Az akkori támogatási rendszer példaértékű volt, ezt jó lenne visszahozni. Remélem, egyszer újra eljutunk oda, hogy ilyen erős szakmai közösségek működjenek Fehérváron.
